„Suttogták, hogy hátul valaki haldoklik, meg hogy valaki megőrült”

Egy megyénkről írt könyv, amely képek, dokumentumok segítségével ismerteti meg olvasóját a múlt században átélt vészkorszakkal, szól az áldozatokról, a példát mutató emberi jócselekedetekről, szól a 2000 éves Szombathelyről, a városról, amely példát mutatva néhány éven belül kétszer is helyt adott magas szintű katolikus-zsidó közös megemlékezésnek.

A szombathelyi Kiss Károly könyvét, a „Mondd el fiaidnak" címűt ősszel a városházán ünnepélyesen mutatták be. Azóta méltán jutott el a világ több sarkába.

Kivételes kötet ez. A fotók, amelyek a körmendi és a kőszegi zsidókról készültek, asszonyokról, gyerekekről, öregekről, amint vonulnak végig városukon, vagy bevagonírozásukra várnak a vasútállomáson 1944 májusában-júniusában, borzasztóak. Akárcsak a visszaemlékezések, a korabeli naplórészletek.

Például dr. Székely László kőszegi apátplébánosé 1944. november 27-éről: „Bozsokra is szállítottak állítólag 1500 zsidót. Útközben egy férfi, mert nők is vannak közöttük, kidőlt, mire egy német katona belelőtt, s holtnak vélve otthagyta. Egész éjen át ott feküdt a sárban, reggel felé egy arra hajtó szekér gazdája fölszedte, a kórházba szállította. Most kéri megkeresztelését. Felgyógyulásához nincs remény..."

Vagy az Auschwitzba tartó vonatba Szombathelyen bevagonírozott, akkor 15 éves gimnazista, dr. Andreas Weiss professzor visszaemlékezése: „Hogy hetvenen vagy még többen voltunk-e egy marhavagonban, nem tudom. A zsúfoltságot még fokozták a csomagok, amit mindenki magával hozott, és ha ez fejenként csak 10 kilót tett volna ki, ez további 700 kiló, ami nem kis helyet foglal el. A szükségletekre öregeknek, fiataloknak, nőknek, férfiaknak összesen két vödör állt rendelkezésre. Az egész úton valahol a vagon közepén álltam, hely leülni csak néha volt. Arról, hogy hátul a vagonban mi történt, arról kevésbé volt tudomásunk, mint ma arról, hogy mi történik Kamcsatkában. Suttogtak, hogy hátul valaki haldoklik, meg hogy valaki megőrült. De hogy valóban mi történt, nem tudom, a kommunikáció már ötméteres határok közt sem működött. A vonatút, ha jól emlékszem, 3 napig tartott."

Dr. Tiroler Zoltán főorvos, akinek dédnagyapja ismerte Kossuthot és Petőfit, apja elesett az első világháborúban, ő maga orvosként járta meg feleségével együtt Auschwitz poklát, majd a kommunista diktatúrában sem volt a maga ura, mert rendszeresen zaklatták az ávósok – két diktatúra áldozata volt. 1956-ban Svédországba mentek a feleségével együtt. És ez az ember, akinek egyáltalán nem volt jó élete Magyarországon, 2005-ben bekövetkezett halála előtt alapítványt hozott létre 200 ezer svéd korona értékkel, amelynek hozamából a Markusovszky kórház kisegítő dolgozóit jutalmazzák azóta évente.

Egyszerre elborzasztó és elgondolkodtató is Kiss Károly könyve. Példaként az Asher Zohar könyvéből vett idézetben felveti: a nyugati szövetségesek mikor szereztek először tudomást a koncentrációs táborba hurcolt zsidókról? Kiderül, hogy már 1942 tavaszán tudtak róla. További kérdés: de vajon „mi indította őket arra, hogy a megtudottakról hallgassanak"? Tényleg miért tették?

A könyv szól azokról is, „akik a vészkorszakban önzetlenül segítettek, szabadságukat, biztonságukat és életüket veszélyeztetve embereket mentettek meg a biztos haláltól". Például dr. Prugberger József tüdőgyógyász főorvosról, aki kollégájának a kisfiát Kőszegre, a missziós atyákhoz menekítette. Ő lett a későbbi dr. Görög Sándor akadémikus, aki máig hálával emlékszik vissza erre.

Szól a könyv az akadémikus nagynénjéről, Szemző Magdáról is, a Szombathelyen legendás hírű magyar-francia szakos tanárról, akinek családját kiirtották Auschwitzban, aki 11 éves korától nevelte unokaöccsét. A tanárnőre egykori tanítványa, dr. Bognár Béláné így emlékezik. „Meghökkentő élmény volt, amikor magyartanárunk, Szemző Magda megérkezett a koncentrációs táborból. Nagyon vártuk, mert őt mindenki tisztelte és szerette. Hosszú üdvözlő beszéd készült a fogadtatására. S amikor belépett kölcsön kapott ruhában, lesoványodva, megőszülve, a gyönyörű beszéd helyett az egész osztály elkezdett zokogni. S ő szemét megtörölve ezt mondta": folytassuk lányok, a nagy írók, költők gondolataiban soha nem fogtok csalódni.