Párkapcsolat, önértékelés, boldogság – Felnőttek és Csernus doki

Nem kímélt senkit sem. Nem szokása egyébként sem. Pedig nem tett mást, csak őszinte volt. Ahogy szokott...

Teljesen megtelt a Savaria filmszínház nagyterme kedden este. A színpadon két szék, a nézőtéren sok száz kíváncsi tekintet, akadnak „hős” férfiak is. Hét óra múlt. Sehol senki. Aztán egyszer csak komótosan belép a terembe Csernus Imre, kezében két mikrofonnal. Lassan ballag, kabátban, oldalán a válltáskával. Megszólal. „Jó estét. Most látom, hogy moziban vagyok. Így tudok a sorok között cikázni, maguk meg félhetnek, hogy a Csernus kit szólít meg.” Kacaj kíséretében teszi meg a lépéseket, nem kell csalatkozni, tényleg a közönségre hajaz, körbebóklászik, hogy ki miért jött el.

„Kedves Hölgyem! Meséljen, milyen a boldogság? Időszakos. Mióta boldogtalan?” A közönség felharsan, a hölgy kikéri magának, talán jogosan. Aztán „előveszi” a párját, aki kezdetben zavarban van, szégyenlős, nem akar beszélni. Azt mondja, azért jött el, mert kíváncsi „a Csernusra”. Hát megkapja, szó szerint, ugyanis a doki úgy dönt, nem előadást tart, hanem az emberekkel beszélget, vagyis analizálja őket – egyetlen mozdulat, néhány szó, reakció alapján.

Meg kell hagyni, jól csinálja azt, amit csinál. Persze az elején leszögezi: nem azért csinálja, hogy bárkit is megbántson. „Tudják, akinek nem inge...”, s a közönség hangosan befejezi a mondatot.

A közönség minden egyes mozdulatát figyeli, látszik, ha tehetnék, valóban meginnák a szavait. Az már más kérdés, hogy az este után vajon mennyien lesznek hajlandóak változtatni a hozzállásukon, az életükön. A majdnem két óra végére ugyanis kiderül, sokan járnak hasonló cipőben, mint az a néhány ember, akinek az élete vászonra került ezen az estén. A döbbent csend, a halk beleegyezés erre a bizonyíték. A jó öreg dokink pedig ezt tudja.

A színpadon két szék. A kezdetekkor azt hihettük volna, lesz beszélgetőtárs is, már ami a klasszikus formát illeti. Aztán miközben a sorok között bóklászik a doki, már szinte el is felejtjük a két üres széket. Ő nem. Azt kéri, legyen egy bátor férfi és egy nő, aki ki mer oda ülni. Mivel az első sorban ülünk, nem tudjuk hogyan és miért, de az előbb említett férfi lesz az, aki bevállalja, s kiül a színpadra. Egy hölgy is érkezik. A doki is meglepődik, kérdezi is a férfit. „Hogy érzi magát?” „Már kevésbé izgulok”, feleli, de a feszültség azért mocorog benne. „Mióta tudja, hogy érzelmileg nem felnőtt?” „Elég régóta.” Nem is tudni, a kérdés vagy inkább a válasz a megdöbbentőbb. Előbbi nem csoda, hiszen az est tematikája a párkapcsolat, az önértékelés, a boldogság, szerves része, velejárója az estének. Utóbbi már sokkal inkább az, meglepő. Tudja, s mégsem tesz ellene semmit. Ugyanakkor az eset nem egyedi. Vajon hányan élnek így manapság? Úgy, hogy képtelenek beismerni, megvallani saját érzéseiket, érzelmeiket, annak ellenére, hogy tisztában vannak velük, még ha nem is feltétlenül tudatosan.

A doki nem filozofál, kemény tényeket mond: különbség van a felnőttnek látszó és a felnőttnek járó kapcsolat között. De mitől lesz valaki felnőtt?, kérdezi, majd érkezik a válasz a közönségből: felelősség. „Durr, bele a közepébe”, mondja, majd hozzáteszi: de nem mindegy, milyen. Szükség van az érzelmire és a racionális felelősségvállalásra is. Ez hozhatja meg a lelki stabilitást. Fontos, mert a kisugárzáson is érződik”, így Csernus.

Bőséges hatásszüneteket tart, nem tudni, azért-e, hogy tényleg felfogjuk, amit mond, vagy mert gondolkodik, improvizál, hogy mi legyen a következő gondolat, ki legyen a következő ember. Aztán folytatja: a felnőttség kritériuma, hogy valaki őszinte önmagához. A leginkább akkor mutatkozik meg, ha éles kérdésekben nyilvánulunk meg. Tényleg, ki érzi magát felnőttnek? Fel a kezekkel!” Lendül jó néhány kar a magasba, Csernus kétkedve fogadja, vagy csak úgy látszik. Aztán jó pár embert megtalál még a kérdéseivel. Van, aki vevő rá, és van, aki nem. Van, aki váltig állítja a saját igazát, mégha Csernus át is lát a szitán, van, aki pedig belátja, bármennyire is fáj az őszinteség, igaza van.

Az egészben a lényeg azonban az, mit kezdünk a hallottakkal. Azzal, hogy ha a mai magyar társadalom 30 százaléka gyakorolná az önismeretet, már egy boldog nemzet lehetnénk, azzal, hogy ha nem dacolnánk saját magunkkal, nemcsak mi, hanem gyermekeink is egészséges önbizalommal rendelkeznének, hiszen tőlünk látják a példát, s talán mindez meglátszana a párválasztásunkon, a párkapcsolatainkon is. Csernus ahogy jött, kabátban, táskával, nem egész két óra után ki is sétál a teremből...