A ''nagy magvetők'' - meglévő műhelymunkát formalizál az értéktár

Főzőversennyel indult a gencsapáti falunap, amit idén annak jegyében szerveztek, hogy megalakult a Helyi Értéktár Bizottság, a települési értéktárak között Vas megyében a második kezdte meg ezzel a működését.

Ahogy jellegzetes péksütemény Gencsapátiban a kalinkó – ami nélkül nem telhet el ünnep –, úgy helyi sajátosság az is, hogy a faluban tulajdonképpen csak formalizáltak egy eddig is zajló munkát, meglévő hagyományőrző tevékenységet a Helyi Értéktár Bizottság létrehozásával. Minthogy az értékőrzés, értékteremtés személyekhez kötődik, az is természetes kiválasztódás része, hogy kik lettek a bizottság tagjai. Azok, akik „önkéntes munkaként”, szívügyüknek tekintve a szakterületüket, már hosszú évek óta lelkesen és szenvedéllyel végzik el a dolgukra, ki-ki mire hivatott.

Aki népdalokat tanít

Tanai Erzsébet, a Vasi Népdalstúdió vezetője, a „nagy magvető” akinek már a tanítványai is népdaltanítók lettek, és aki a falu könyvtárosaként néprajzi könyvek beszerzésével is foglalkozik, mindenkinek segít tanulni, aki kéri, és aki elmondja: az az álma, hogy minden iskolában lesz egyszer egy népdalkör. Mert így a gyerekek megtanulhatják kifejezni a népdalokon keresztül az érzelmeiket, vágyaikat, akár fájdalmaikat, úgyhogy „kifejezés” közben a gyökereikhez kapcsolódnak, és az énekléssel mindjárt erősödnek is lélekben, identitásban.

Aki a honismeretet palántázza

Koltainé Németh Kornélia földrajz szakos tanár, aki honismereti tárgyat is oktat és szakkört vezet az iskolában, e munka által kapcsolódik az értéktár munkájába, hogy ne legyen olyan gyerek a faluban, aki ne vállalná büszkén, hogy Gencsapáti szülötte, mert minden falujához kötődő hagyományt, értéket ismer.

Aki táncol és táncoltat

Spiegel Zoltán táncosként és oktatóként kapcsolódik be az értéktár műhelymunkájába. Jelenleg 80 gyereket tanít négy csoportban az óvodástól a középiskolásig. Sokan közülük úgy jöttek hozzá táncot tanulni, hogy már énekeltek Tanai Erzsikénél. Célja, hogy a helyi hagyományokat tovább éltesse.

A hagyományőrzés motorja

Varga Albin, a gencsapáti művelődési ház igazgatója, a Kultúra Lovagja, akinek jó két évtizedes tevékenysége látszik kiteljesedni a hagyományőrzés tekintetében, a 2012-es törvény mint idea Gencsapátiban könnyen testet ölt, hiszen már létező, gyakorlati valóság az, amit az állam az értéktárak létrehozását inspirálva elvár. Varga Albin nemcsak táncol, szervez, kutat, de össze is fogja, és a kultúrházban tető alá is hozza azokat az értékteremtő és értékőrző tevékenységeket, amelyek a falu közösségeit fejlesztik, és a múlt használható,  minőségi elemeiből építik a jelent. Az igazgató Antal László néptáncpedagógus és koreográfus tanítványa volt, aki most büszkén, elégedetten tekint a fiatalemberre, mert neki sikerült az, ami a mai középgenerációnak is komoly feladata: átörökítette a „megfertőzöttséget”, a magyar hagyomány tiszteletben tartását, az életben tartásához való ragaszkodást, a továbbadására való igényt. A polgármester a régi értékek visszatanításának pártfogója.

Miközben rotyognak a rendezvénysátor mellett a bográcsokban az ételek, és hatalmas főzőkanalakkal gyürkőznek a csapatok némi pálinka segédletével, a polgármester Bodorkós Ferenc bent a művelődési házban arról mesél, hogy gyerekkorában ő még betlehemezett, „korbácsolt”, látta a neves táncost, Vincze Feri bácsit, ahogy a Gencsi Verbunkot ropja, vett részt igazi falusi lakodalomban, és várakozással telve sündörgött a nagymamája körül, amikor befűtötte a kemencét, és kisütötte a finom kalácsféleséget, a kalinkót. Épp ezért barátja minden régi szokás és hagyomány újraélesztésének, visszatanításának, örül, hogy előásták a feledésbe merült Gencsi Verbunkot a mai néptáncosok, és újratáncolják – nemcsak itt, hanem máshol is az országban, és ez viszi-viszi a falu hírét. Örül a tojáskarcolóknak, akik kiállítják most műremekeiket – mintáik, kézügyességük nem csak helyi, de nemzeti érték, remélhetőleg lesznek, akik elsajátítják majd ezt a „tojásírás tudást”.

A hungarikumok előszobája

A falunap vendége volt V. Németh Zsolt, a Földművelésügyi Minisztérium hungarikumokért is felelős államtitkára, aki az értékgyűjtés piramisrendszeréről beszélt a hallgatóságnak.

- A hungarikumok nem úgy alakulnak ki, hogy néhány felkent ember összeül, és megállapítja, melyek azok. A világban, szűkebben a Kárpát-medencében élő magyarság értékeit kívánjuk rendszerbe foglalni. A települési értéktárak a nemzeti értékeinket gyűjtik össze. Ezek lehetnek a hagyományokhoz kötődő értékektől az épített örökség elemein át termékek is. Ezeket követik a tájegységi értéktárak, amilyen lehet például az őrségi. Majd az ágazati értéktárak következnek, ide tartozhat például a védőnői vagy a falugondnoki hálózat, vagy a polgárőrség vagy a huszár hagyományok. A határon túli értéktárban jelenleg 104 elem van. A nemzeti értékek azok, amelyek alkalmasak arra, hogy öregbítsék a hírnevünket a világban - ez a hungarikumok előszobája. Hungarikum lehet minden, ami a magyarság csúcsteljesítményét jelenti, sok vita van arról, melyik méltó, melyik méltatlan. 345 települési értéktár alakult meg, Veszprém megyében 48, Győr-Sopron megyében 45, Vas megyében 2, a gencsi a második.

Arra a kérdésre, hogy a nemzetiségek hogyan csatlakozhatnak a nemzeti programhoz, az államtitkár azt felelte, hogy kifejezetten szeretnék, ha ők is csatlakoznának, például a sokácok szokása, a busójárás is hungarikum lett.

Bajos, ami nem kötődik személyes cselekvéshez, felelősséghez

A gencsapáti rendezvényen a Nemzeti Művelődési Intézet (NMI) értéktárak létrehozását segítő tevékenységéről is szó esett, mert meghívott előadó volt az intézmény igazgatója, Polyák Albert is, akit - mint mondta - személyes érdeklődés is hozott a faluba, mert sokat hallott Varga Albin munkájáról.

Az NMI igazgatója történelmi kontextusba helyezte a helyi tudások, helyi tevékenységek újra létrehozásának ügyét, kiemelve, hogy 1947-48-ban is volt egy rendszerváltás, ami megsemmisítette a felső tízezret, a középosztályt és a parasztságot, helyette létrehozott egy olyan struktúrát, ahol az egyéni felelősség eltűnt. Hogy lehetne azért felelősséget vállalni, ami nem kötődik személyes cselekvéshez? Két generáció szocializálódott így, hogy "majd a tanács megcsináltatja", "majd az állam vigyáz az egészségemre". Ausztriában természetes, hogy egy-egy tájon helyi terméket fogyasztunk, nálunk miért ne lehetne újra természetes.

- Az intézet, amint a nevében is benne van, a nemzet érdekeit szolgálja, nem multikulturális. Ha így merül fel a kérdés, hogy a mazsoretteket támogassuk-e vagy a néptáncosokat, az utóbbit fogjuk választani. A helyi tudás azt jelentené, hogy tudjuk - mint a nagyapáink -, hogy mire való a táj, mit lehet vetni ott a földbe, almás természetű vagy inkább csonthéjas gyümölcsű fát érdemes ültetni bele. Miért vesz a külföldi tanyát az Alföldön? Mert megveszi azt a békességet, azt a nyugalmat, azt a harmóniát, amit a nyugati civilizációban már nem kap meg. Azt akarja látni, mikor kinéz az ablakon, hogy az ég összeér a földdel. Nem beszélve arról a szolidaritásról, ami egy jó faluközösségben megvan, mint régen, amikor az emberek számon tartották egymást. Abban a struktúrában az egyén is tudta pozícionálni magát, hogy hol a helye a maga teremtette értékekkel, ebben volt boldog. A közösség még a falu bolondját is eltartotta, mert tudta, hogy ő is része az életnek. Vissza kell tanítani a mai embernek a régi tudást, például a gyógynövények ismeretét, hogy tudjunk különbséget tenni lényeges és lényegtelen, szükséges és szükségtelen  dolgok között.