Istenem, ne én legyek a tizenegyedik! - Őszintén a mammográfiás szűrővizsgálatról

Tizenegy és nyolcvan: e két szám körül kavarognak a gondolataim a Markusovszky kórház egyik várójában, ott, ahova a sárga csík vezet. (Amúgy elismerésem: remek találmány a padlóra festett három, különböző színű csík, én például már olyan ideges vagyok, hogy hiába magyaráznák, hogy a folyosó végén jobbra, aztán meg balra, egészen biztos, hogy nem jegyezném meg, így meg tiszta sor, csak a sárga csíkot kell követnem, és már ott is vagyok.) Szóval: tizenegy és nyolcvan, ordít rám a két szám az ajtóra ragasztott plakátról. „Minden 11. nő mellében alakul ki rosszindulatú daganat”, olvasom, és már ott is van a gombóc a torkomban, de szerencsére tudom, felfogom azt is, ami a plakát alján virít, hogy „az időben felfedezett mellrák 80 százaléka gyógyítható.” Hát, ezért kell eljönni, itt ülni, a kezemet tördelve, gombóccal a torkomban. Amúgy nem is rossz hely. Az asszisztensnő kimondottan kedves, amikor nyújtom felé a beutalót. „Köszönjük, hogy eljött” – olvasom az ajtón a feliratot, ilyet sem láttam még magyar egészségügyi intézményben. Időpontra jöttem, kicsit korábban, mint kellett volna, öt nő van még előttem. Minden flottul megy, a nők a vizsgálat után a leleteiket is megkapják. Eddig mindenki mosolyogva távozott, szinte hallani lehetett a megkönnyebbülést jelentő hatalmas sóhajokat. Négyen már mosolyogva jöttek ki, érdekes, mindegyikük a telefonjáért nyúlt először, és mind a négyen boldogan szóltak bele: „nincs semmi baj”.

Dr. Kovács Beáta a Markusovszky kórház központi radiológiai osztályán (Illusztráció: Unger Tamás)

Istenem, csak nehogy én legyek a tizenegyedik, mondogatom magamban, miközben az előkészített TAJ-kártyával és személyi igazolvánnyal babrálok. Olvasom az apró betűket és számokat, látom, hogy 2020-ban jár le a személyim, és bár alapvetően optimista ember vagyok, itt, a kórházi folyosón ülve először mégis az fut át az agyamon, hogy ki tudja, hol leszek már 2020-ban...

Szerencsére szólítanak – érdekes, itt az előjegyzési időpontokat is tudják tartani –, már benn is vagyok a vetkőzőben, már látom a gépet. Az asszisztens kedves és segítőkész, és amíg a gépnél a melleimet igazgatja, próbálom kiszámolni, hogy napi nyolc órában hány nő mellét fogja meg, és hányszor mondja el, hogy mikor merre fordítsa a fejét az illető. A gép dolgozik, egyáltalán nem fájdalmas, csak egy kicsit kellemetlen, ahogy összelapítja a melleimet. Két percnél nem tart tovább, felöltözök, és újra kint ülök a váróban. Nemsokára egy másik vizsgálóba szólítanak, ott is levetkőzöm, lefekszem az ágyra, az ultrahangkészülék mellé, és várom a doktornőt. Telnek a percek, a gombóc egyre nő, „nem lehet bajom”, mondogatom magamban, és közben észreveszem, hogy a sárga függöny valósággal felvidít, de legalábbis megnyugtat – megint egy apró részlet, ami jelzi, hogy nem szokványos rendelőben vagyok. Itt látszik, hogy nők dolgoznak, akik tudják, hogy mit éreznek, akik erre a vizsgálatra jönnek.

Érkezik a doktornő, kér, hogy álljak fel. Kezeim a magasban, ő pedig rutinosan, határozottan ugyan, de egyáltalán nem durván áttapogatja a melleimet, közben elmondja, hogy már látta a mammográfiás felvételt, és nincs okom agodalomra. A gombóc eltűnik a torkomból, a könnyeim viszont folynak – nálam ezt hozta magával a megkönnyebbülést jelző sóhaj. Én is mosolyogva lépek ki a vizsgálóból, még megvárom, amíg kiadják a leletemet, és igen, én is a mobiltelefonomért nyúlok először, és én is azt súgom bele a telefonba, hogy „nincs semmi baj”.