A kisfiú, aki igazi harcosnak született

A Horváth-család története nem karácsonyi történet, a kívülállók számára talán nem is csoda. Szenvedés minden egyes nap, mégis azt mondják, megéri az áldozatot, főleg azokért a napokért, amikor Botond szívből mosolyog. Mert számukra ez a csoda.

- Botond egyéves korában került hozzám - mondja Horváth Antalné nagymama, a kisfiú arcát simogatva. - Kiderült, hogy súlyos beteg, kisagyhiány-rendellenességgel született, hiányzik az egyik agyfélteke. Sosem fog lábra állni, nem tud ülni, fogni, enni egyedül. Szinte semmit sem tud egyedül csinálni. De nemcsak ő került hozzám, hanem a két testvére, Erik és Virág is, valamint a fiam is hazaköltözött. Addig ketten éltünk a férjemmel, éppen előtte vettünk fel hitelt a házra, rendbe tetettük, hogy a nyugdíjas éveinkben ne legyen vele gondunk. Aztán a gyerekek édesanyja úgy döntött, túl nagy teher neki a beteg gyerek, otthagyta őket. Nem volt más választás, hozzánk kerültek a gyerekek - közben Botond felsír, de a nagymama hangja és a simogatás megnyugtatja kicsit.

A kis Botondot nagyon szeretik a testvérei, Virág sokat játszik vele, amikor csak teheti. Nem értik, hogy egy kisfiúnak miért kell ennyit szenvednie. Sokat kérdezik erről a felnőtteket, ám erre a kérdésre válasz nincsen. Csak a hallgatás és a könnyek

A kis család hirtelen nagyra bővült, a kétszobás ház szűk lett. De nem bánják, mert így is elférnek, szűkösen, szegényesen. Ez utóbbit azonban nem szívesen mondják senkinek. Ha megkérdezem tőlük, hogy szükségük-e van valamire, akkor azt mondják, semmire, csak Botond gyógyuljon meg. Pedig körbenézve sok mindenben elkelne a segítség.

- Botond két hete megbetegedett - folytatja a nagymama. - Belázasodott, 40 fok lett a láza. Beletettük a kis fürdetőjébe, a gyerekek felváltva hordták pohárban a hidegvizet. Mindannyian meg voltunk rémülve. Szerencsére a fürdő levitte a lázát. Viszont elkezdett köhögni, s mivel kanül van a nyelőcsövébe ültetve, egyszer csak elkezdett folyni a vére. Halálra rémültünk a gyerekekkel. Azonnal mentőt hívtunk, akik riasztották a mentőhelikoptert. Szörnyű volt, mint egy rémálom. Folyt a vér a Botondból, s nem találtak vénát rajta, a lábán sikerült végül megszúrni. Utána tudták csak elszállítani - csuklik el a hangja. A testvérei azóta sem tudták feldolgozni, ami történt.

Botondot Horváth Antalné, a nagymamája látja el. A kisfiúnak szinte napi 24 órás felügyelet kell. Van, amikor már ő is nehezen bírja Fotó: Szendi Péter

Szerencsére komolyabb baj nem lett, de Botond két hetet töltött a kórházban, először az intenzíven, majd a gyerekosztályon. Az orvosok, az ápolók mindent megtettek azért, hogy neki könnyebb legyen. A nagymama minden nap ment hozzá, mert ott kellett lennie mellette. Azt mondja, a hangja, az érintése megnyugtatja Botit, átsegíti a nehezén. Reggel korán kelt, hogy elindítsa a gyerekeket az iskolába, majd vonatra ült, berohant a kórházba, s amíg lehetett, Botond mellett volt. Aztán ismét rohant a vonatra, majd az állomásról haza a másik faluba, hogy otthon legyen, mire a gyerekek hazaérnek. Akkor kezdődött a második műszak, ellátni az otthoni teendőket, foglalkozni a gyerekekkel, a háztartással és a beteg férjével. A fia már négy műszakban dolgozik, hogy el tudja tartani a családot. Sosem lehet beteg, mert valamiből élni kell.

- Nagyon nagy segítség volt, amikor az olvasóknak hála kivihettük Botondot az első őssejtbeültetésre - teszi hozzá a kisfiú nagymamája, aki inkább az édesanya szerepet tölti be az életében. - Rengeteget fejlődött, sosem lehetek elég hálás az embereknek ezért. Én már nem szeretnék kérni, hiszen annyian, annyi jót tettek velünk ismeretlenként is. Nincsenek nagy igényeink, mi karácsonyra sem vehetünk egymásnak ajándékot, hiszen arra nem futja majd. De ezt egyikünk sem bánja. A gyerekek sem kérnek semmit, csak azt mondták, hogy a Botond gyógyuljon meg. Biztos, hogy lesz karácsonyfánk, készítünk egy szerény vacsorát és hálát adunk az Úrnak, hogy együtt lehetünk. S arra kérjük, hogy ne kelljen ennyit szenvednie a kis Botinak - sírja el magát, miközben a kanülön keresztül szivárgó váladékot itatja fel.

Bár a család nem kér, de azért kiderül: Botond egyetlen szórakozása otthon a tévéje, ami most tönkrement. A testvérei odaadták a tévéjüket, ám most nekik nincsen. Az anyagi kereteik nagyon szűkösek, de szégyellik, ha erről beszélniük kell. Minden napra jut betevő az asztalra, de igazi karácsonyuk a pontos pénzbeosztás miatt nem lehet. Botond egyre nagyobb lesz, szüksége lenne egy speciális fürdetőre és emelőre, mivel a nagymamájának gerincsérve van, elvileg meg sem emelhetné. Ez azonban 130 ezer forintba kerül. Egyelőre álom marad. Azt mondja, sokszor felteszik a kérdést a testvérei sírva: miért kell a Botondnak ennyit szenvednie? Hisznek és imádkoznak minden nap, hogy jobb legyen, ám a kérdésre válasz nincsen. Talán azért, mert harcosnak született, aki keményen küzd minden egyes nap, s lélekben sokkal erősebb, mint a vele egykorú társai. S hogy miért kell a családnak ennyit szenvednie? - teszi fel a kérdést a nagymama. Csak hallgatok, mert úgy érzem, egyedül maradtak a bajban. Egy család, akinek szüksége lenne talán csak egy jó szóra és ölelésre, hogy tudják, nincsenek egyedül. Hogy a gyerekek a családban érezzék, nem szégyen, ha néha kérni kell, hogy tudják, ők is számítanak. S tudják, nem kell lehajtani a fejüket azért, mert ilyen helyzetbe kényszerültek.