Merre tovább, Európa? (háttér)

A francia nyugdíjreform ellen tüntetők már az ország üzemanyag-ellátását veszélyeztetik, s bár a kormány felszámoltatta három nagy olajfinomító blokádját, az országos sztrájkkal párosuló tiltakozó mozgalmat még nem sikerült megtörnie. Párizs most abban bízik, hogy a mindenszentek napjához kapcsolódó iskolai szünidőben alábbhagy a protestálók lendülete - ám ez a remény a múltban már többször csalókának bizonyult.
   
Nicolas Sarkozy elnök mindenesetre már bebiztosította magát arra az esetre, ha eddigi legfontosabb reformja elbukna. A deauville-i hármas csúcstalálkozón lebeszélte a német kancellárt arról az ötletről, hogy szigorítsák az európai stabilitási egyezmény feltételeit. Automatikusan hatályba lépő szankciókra, amelyeket Angela Merkel a görög válság nyomán sürgetett, a jövőben sem kell számítaniuk az államháztartási fegyelmet megsértő vétkeseknek. Amennyiben tehát a francia kormány meghátrál, és feladja a krónikusan alulfinanszírozott nyugdíjrendszer szanálását célzó reformtervét, akkor az állami költségvetés hiánya rövid időn belül hatalmas méretűre duzzadhat. Merkel engedékenysége így kifejezetten hasznosnak bizonyulhat Párizs számára.
   
Ám kinek használ végső soron Európában ez a pénzügyi "itt a piros, hol a piros" játék? - tette föl a kérdést a német konzervatív újság, rámutatva: miközben Sarkozy és Merkel bebetonozta a fogatlan szankciómechanizmust, amely a költségvetési hiányt túllépőket hivatott büntetni, az Európai Bizottság elnöke kikelt a párizsi és berlini puhányok ellen. Az Európai Parlament képviselői előtt mondott szerdai beszédében José Manuel Durao Barroso kétségbeesetten kérdezte: Hát Európában senki nem tanult a pénzügyi válságból?
   
A 736 képviselőt ez nemigen izgatta. Fő foglalatosságuk az volt, hogy heves viták után megszavazzák a szülési szabadság 14-ről 20 hétre történő meghosszabbítását az EU-tagállamokban. Tényleg szükség van erre? - tette föl a kérdést a Die Welt, rámutatva: az EU évek óta egyre erőteljesebben avatkozik be egy olyan szféra szabályozásába, amely voltaképpen a tagállamokra tartozik: az egészségügyi és a szociálpolitikába. Pár héttel ezelőtt az Európai Bizottság még nyugdíjpolitikai ajánlásokat is küldött a tagországok illetékeseinek. Fő vesszőparipája azonban a munkavállalók egészségvédelme - lásd átfogó dohányzási tilalom valamennyi nyilvános épületben és helyiségben. Az egyetértők szerint ez - miként a kötelező minimálbér sürgetése - nem más, mint "szükséges minimális standard", a bírálók szemében azonban központilag elrendelt egyenlősdiről és a szabad verseny gyengítéséről van szó.
   
A brüsszeli lépések bírálata után a Die Welt főhajtással adózik a brit kormány bátorságának, amely kész megszabadulni a régi, megkedvelt dolgoktól, és hajlandó új, népszerűtlen szociálpolitikai intézkedésekhez nyúlni. Utóbbiak közé tartozik a nyugdíjkorhatár 65-ről 66 évre történő fölemelése már 2020-tól kezdve - nem pedig csak 2026-tól, ahogyan az a korábbi tervben szerepelt. A berlini lap kiemelte az éles kontrasztot, amely a dühös franciaországi tiltakozások és a londoni megszorító csomagot nyugodtan fogadó honatyák (részben az ellenzékiek is) között mutatkozott.
   
George Osborne brit pénzügyminiszter abban a meggyőződésben adta elő a szigorú takarékossági lépéseket, hogy a kormány helyesen cselekszik. Osborne és főnöke, David Cameron kormányfő és annak liberális-demokrata koalíciós partnere, Nick Clegg a politikusok új nemzedékét testesíti meg. Őket nem nyomasztja a munkások történelmi küzdelme, így a szociális és pénzügyi kiváltságokat készek feláldozni a versenyképesség meg az adósságcsökkentés oltárán. Mindezt Cameron kormánya elengedhetetlennek tartja ahhoz, hogy Nagy-Britannia nem maradjon le a korszakváltás vonatáról.
   
Osborne szerdai bejelentése, miszerint a kormány ki fogja sajtolni a bankokból "a maximumát a tartósan lehetségesnek", valóságos hadüzenettel ér fel a pénzügyi szektornak, amely eddig jóformán szent tehénnek számított a szigetországban. Másfelől a kormány növeli a kutatás-fejlesztésre és az oktatásra fordított kiadásokat; a megszorítások nem érintik a londoni olimpia (2012) biztonságát szavatoló intézkedéseket, sem a terrorellenes küzdelmet.
   
A britek - ellentétben a dühbe gurult franciákkal - sztoikus nyugalommal fogadták a keserű pirulákat. Ennek oka bizonyára az, hogy az utca embere is rájött: eddigi, hiteleken és eladósodáson alapuló életmódja nem folytatható a végtelenségig, valamikor el kell kezdeni a nadrágszíj szorosabbra húzását, mégpedig mindenkinek. Jelszó: szenvedésen át vezet az út a gyógyuláshoz. A Cameron-kormány bizonyos lehet abban, hogy tervét meg tudja valósítani, mivel a brit társadalom széles körei elismerik a hiánycsökkentés szükségességét. Elmondható-e ez a támolygó EU-tagállamokról is? - zárta írását a Die Welt.