A vér nem hazudik

Az ötvenes években citromot, gyapotot akartunk termeszteni, fél évszázaddal később pedig Vasi Bluesfesztivált rendezünk. Egyformán hülyeség, értelmetlenség mindkettő.
Ha ma eldobunk egy követ Magyarországon, szinte biztos, hogy fellépési lehetőséget kereső blueszenészre vagy munka nélküli pályakezdő pedagógusra esik. Sanyarú sors mindkettő, de ez nem jelenti azt, hogy ebben nincs semmi felelősségük azoknak, akik maguk választották a szinte reménytelen életet. A legjobb példa erre Little G. Weevil (Szűcs Gábor), aki nemcsak rendkívül tehetséges budapesti blueszenész, hanem ráadásul külföldön tanulmányozta a legjobb helyeken a blues gyökereit, emellett meggyőzően vastag és "szőrös" a hangja, jól gitározik, változatos a műsora. Egyszerűen jó. És ez így is maradt volna meg bennünk, ha nem Larry Garner és együttese lép fel pár perccel később ugyan-azokra a deszkákra, ugyan-azon közönség előtt. Zsoldos "Báró" Zoltán, a legjobb vasi blueszenész azt súgta a fülembe: figyeld meg, a feketék felmennek, és már az első szám után dili lesz. Majdnem így történt - azzal a különbséggel, hogy még csak Shedrick Nellon (basszusgitár), Lester Delmore (dob) és az osztrák Raphael Wressing volt a színpadon, Larry Garner még nem, már felszabadult tombolásba kezdtek a nézők az első sorban. Ekkor visszagondolva Ripoff Raskolnikovra és Szűcs Gáborékra, már csak szimpatikus maszatolásnak tűnt, amit csináltak. (A buli végén Larry külön-külön felhívta őket a színpadra, és játszottak is együtt, akkor is ügyesek voltak, "visszajövetelük" színfolt volt, de ez semmit nem változtatott bennem zenéjük megítélésén.)
A blues a feketék zenéje. A feszültség fokozásának nincs hagyománya az európai zenkben, ennek a gyökere egyértelműen az afrikai törzsi táncokban keresendő. Néztem Larry Garner játékát (pengető nélkül gitározik, egyszerű, mégis nehezen értelmezhető fogásokat láttunk tőle), azt, hogy pillanatok alatt kapcsolatot tudott teremteni a közönséggel, és ez a kapcsolat nem lanyhult egy pillanatra sem (már a második szám alatt kézen fogott egy dzsessztáboros kislányt, és az ő körmével pengetett), hallgattam a kegyetlenül pontos és kemény ritmust, az ötletes improvizációkat, nem tudtam másra gondolni, mint hogy nincs értelme nekünk blues-zal foglalkozni. Hiszen ők sem cimbalmoznak, és nem tanulmányozzák a gyimesi hegedűjáték rejtelmeit. Persze, lehet, ha Magyarország lenne a Föld legnagyobb, és leggazdagabb országa, sokan utánoznák a mi zennket is, talán világdivattá válna a csángó zene. De nem így van, s ha így lenne, sem lenne jól.
Koncert közben eszembe jutott a múzeumfaluban megrendezett Szent György-na- pi vásáron az íjászbemutató. Jelmezbe öltözött népi íjász (elnézést, ha rossz lenne a titulus) előbb körülbelül húsz, majd huszonöt méterről, később még távolabbról lőtt a céltáblába. Fogadni mertem volna, hogy harmincról már a táblát sem találja el. Nem így történt: minél távolabb ment, a hanyagul, szinte unottan leadott lövések egyre pontosabbak lettek. Mint a brazil válogatott: minél erősebb az ellenfél, annál jobban játszanak.
Szóval csak ennyi: a brazilok fociznak, a feketék bluest játszanak, nekünk ilyen ala- pon búzát, szőlőt kellene termeszteni, erre mi kivágjuk a tőkéket, s energiafűvel vetjük a búzaföldeket. Meg bluest játszunk, bluesklubokat alapí-tunk és -fesztiválokat rendezünk. Figyeljük, miket fog a New Orleans-i gitáros, másoljuk, amit tudunk, néha elhisszük, hogy jó, amit csinálunk.
És amikor jön Larry Garner Lousianából, lessük, másoljuk, koppintjük, otthon emlékezetből majmoljuk. Pedig egyszerűen abba kellene hagyni. Na most lehet megsértődni. De csak annak, aki ott volt szerda este.