Százhuszonöt éve született Kós Károly

- 1918. december 23-án a budapesti Keleti pályaudvaron este egy gyéren kivilágított vonat készülődött Kolozsvár felé. Kevéssel a füttyszó elhangzása előtt egy nyurga, kajlabajuszú férfi lépett fel az utolsó kocsira kezében bőrönddel. A szerelvény lassan elindult kevés utasával - mesélte a kiállítást megnyitó Balogh Péter építész, a Rumi Rajki Műpártoló Kör elnöke. Hozzáfűzve: akkor már inkább jöttek Erdélyből, mint mentek oda, mert a békecsinálók elődei önhatalmúlag lezárták Csucsánál a határt. A viharkabátos, bajuszos férfi Kós Károly volt, haza igyekezett Sztánára karácsonyra. Míg mások menekültek, ő szembe ment velük, a bizonytalanságba, de haza.

- Kós részéről ez a szembemenetel szinte jelképesnek tekinthető. Majdnem mindig szembe ment valamivel. Szembe ment a passzivitással, ezért írta meg a Kiáltó szó bevezetőjét. Szembe ment az álnok pártpolitikával, ezért lépett ki a néppártból. Szembe ment a zajos városi élettel, ezért telepedett le Sztánán. Szembe ment sokszor a történelemmel, de még a halállal is: mert állva halt meg, miközben Zsófia lánya átkísérte egyik szobából a másikba.

Kós Károly 94 évet élt, 1977-ben halt meg. Az építész nevéhez olyan szép tervezői feladatok fűződnek, mint az óbudai református parókia, a zebegényi római katolikus templom, a fővárosi állatkert épületei (szarvasház, bölényház, madárház), a kispesti Wekerle-telep, a Székely Nemzeti Múzeum. 1917-ben ösztöndíjat kapott Konstantinápolyba, de amikor hazajött, nem Budapestre ment, hanem Sztánára, mert úgy gondolta, Erdélyben nagyobb szükség lesz rá, mint Pesten. Berendezkedett választott szülőföldjén, a kalotaszegi Sztánán, ahol már 1910-ben megépítette a nevezetes Varjúvárat. Itt alapított családot, itt gazdálkodott a tanyáján. Kezdetben a politika és a közélet felé fordult, majd abból kiábrándulva az irodalom és a művészet területén folytatta tevékenységét. Folyóiratot szerkesztett, cikkeket és könyveket írt, illusztrált. Könyv- kiadót alapított, egyházi tisztséget vállalt. Kisebb lakóházakat, falusi házakat tervezett sokszor honorárium nélkül. Szervezői és írói pályáját ismét a háború szakította meg. 1944-ben feldúlták és kirabolták sztánai otthonát, tanyáját, odavesztek a kéziratai, menekülniük kellett. Kolozsváron húzták meg magukat. Ismét elölről kellett kezdenie mindent. Akkor már elmúlt hatvanéves. Talpra állt, hitte, hogy demokrácia lesz, részt vett a közéletben, írt, szervezett, képviselő lett. De azt kellett látnia, hogy a dolgok más irányba fejlődnek, ezért visszahúzódott a politikától. 1953-ig tanított a Mezőgazdasági Akadémián, szakkönyveket írt.

Balogh Péter összefoglalóan úgy fogalmazott: Kós Károly munkái a népi építészet hagyományaiból merítettek, annak célszerűségéből, szerkezeti logikájából és festői tömegformálásából. Az építész a mézeskalács-stílus helyett, a hazai tulipános magyar stílustörekvések mellőzésével kereste a megújulás útját, a korszerű építészet magyar változatát. Bebarangolta a Székelyföldet, a szász és román vidékeket Erdélyben. És mindenekelőtt Kalotaszeget. Arra a következtetésre jutott, hogy a magyar középkor építészete lehet az alap, amelyből ki lehet indulni, s a táji-természeti adottságokat figyelembe véve, a helyes emberi léptéket és arányokat alkalmazva, belülről kifelé tervezve, a funkcionális kapcsolatokat az épület tömegében is kifejezésre juttatva lehet eljutni egy új magyar építészethez. (Bartók és Kodály is ekkor gyűjtöttek, hogy a népzenét felhasználhassák kompozícióikban.)

A kiállításon megemlékeztek még az 1925-ben írt Varjúnemzetségről, amelyben a család négy nemzedékének életében a kalotaszegi magyar lélek szeretettel megrajzolt képe tárul elénk fordulatos meseszövés révén.