K17: rémségek kicsi galériája

Oroszy Csaba nem lenne Oroszy Csaba, ha (néhány éve készült) festményeket fölvonultató önálló tárlatán nem helyezett volna el néhány apró jelet vagy csapdát. A K17 Galéria egyik sarkában, a falon üvegbe zárt, ezüstpapírból hajtogatott figura látható, a mellékelt fölirat szerint ő a K17 Galéria daimon -a. Most már csak az a kérdés, hogy ókori, klasszikus görög módra értelmezzük-e - a daimon eszerint az istenség megjelenése az emberben, képviselheti a jót, de a rosszat is; de nevezhetjük akár lelkiismeretnek -; vagy inkább a keresztény, bibliai hagyományból induljunk ki, és akkor a daimon a gonosz szellemmel, a kísértővel, az ördöggel jelent egyet. A képeket elnézve az ember hajlamos az utóbbi értelmezést választani, még akkor is, ha Oroszy Csaba mindig hagy egy keskeny kis ösvényt a (szenvedés általi) megváltás, megtisztulás lehetőségének.

Így vagy úgy, ezeknek a festményeknek kevés esélyük van arra, hogy napfényes, konszolidált, jómódú polgári otthonokat díszítsenek. Az összbenyomás a nagy és bonyolult kavargásban erősen gótikus : legmélyebb, borzongató titkainkba belebirizgáló rémregényeket idéz. (A festményekhez mellékelt, útjelzőnek szánt egy-egy szavas feliratok pedig nemcsak a föld, menny, pokol hármasságára, hanem az emberi személyiség struktúrájára is utalhatnak.) De azért Oroszy Csaba úgy szabadítja ki a daimont a palackból, hogy egy pillanatra se felejti el a varázsszót, amellyel a kiszabadult szellem a palackba visszaparancsolható. Hacsak - visszatérve a K17 Galéria apró, ezüstszín daimon -ához - mégis nem a homonculusról van szó. A gyarló és gyenge emberkéről - az isteni vonásokkal is felruházott emberrel szemben -; vagy a középkori alkimisták által titokzatos vegyi úton létrehozni vágyott mesterséges emberi lényről. Ezen az úton továbbhaladva elérkezhetünk a művészethez és a teremtéshez.

De azt az egyet sose szabad elfelejteni, hogy Oroszy Csaba akkor is játszik, amikor véresen komolyan beszél - és akkor is véresen komoly, amikor játszik. Apropó, vér. A Jorge Luis Borges szellemét és talányos írásművészetét megidéző megnyitó után a házigazda frissen sült pogácsával (vö! kenyér) és borral kínálta a közönséget. Szándékosan alakította így, vagy nem - mindegy is; mindenesetre A Kín című képről mintha éppen a pogácsás tálra készültek volna lehullani a bibliai szenvedés, a kín bíborszín vércseppjei. Szent és profán, sötétség és fény, művészet és mindennapi valóság - tükör és maszk - találkozott össze, és talán hőkölt vissza egymástól ebben a furcsa csendéletben.