Börtönkomédia: KASZT-előadás, Szegezdi-rendezés

A három nővér Moszkvába vágyik, Valto pedig a börtönbe. Ha meggondoljuk, a kétféle vágyakozás között olyan nagy különbség nincsen. (Ráadásul se a passzív három nővér, se a túlmozgásos Valto nem ér célt. Vagy Valto talán mégis? Ez lehet a tétje az elő-adásnak.) Az biztos, hogy eredendően abszurd módon működik az ember, legföljebb a mindennapokban nem veszi észre.

Ehhez van szükség mondjuk Örkény István világlátó receptjére, amelynek nyomán mintha Tauno Yliruusi (1927-1994) is azt tanácsolná, hogy váltsunk nézőpontot: álljunk széles terpeszállásba, hajoljunk le, és nézzünk át a két lábunk között. Így áll fejtetőre, vagy inkább mutatja meg önmagát a világ a Börtönkarrier című Yliruusi-vígjátékban, amelynek - a helyzetkomikum, a félreértés dramaturgiájával a végsőkig pörgetett - alapszituációja szerint a főszereplő mindent (tényleg mindent) elkövet annak érdekében, hogy visszajuthasson a fogyasztói társadalom összes nyűgétől megszabadító, biztonságos börtönbe; de sehogy sem jár sikerrel. Ellenkezőleg: minden akciójával a rács mögé juttat valakit. Kisstílű bűnözőt, sikkasztó cégigazgatót, minisztert - mikor kit.

Yliruusi 1975-ben tűnt föl a magyar színházi életben, a Miskolci Nemzeti Színház akkor tűzte műsorára az 1971-ből való Börtönkarriert (Tapaus vapaus), amelynek magyar fordítása hamarosan megjelent nyomtatásban, más színházak is szívesen játszották; sőt, tévéjáték is készült belőle. A Börtönkarrier társadalmi iróniája és lételméleti abszurditása ma érthetőbb és átélhetőbb, mint valaha.

A körmendi Kastélyszínház Társulat a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház színművészét, Szegezdi Róbertet kérte föl a rendezésre - és milyen jól tette. A mélységében (hátra- és lefelé) megnyitott színpad, a jól mozgatható paravánelemekből szerkesztett díszlet; egyáltalán: a minden elemében átgondolt, akár az északi tisztaságot és hűvösséget is megidéző, elegáns, grandiózus, egyszerre nagyon mai és távolságtartóan stilizált (és persze profi) színpadkép annak a zalaegerszegi iskolának a hatását mutatja, amelynek sikeréhez Szegezdi Róbert is hozzájárult az elmúlt években. Az egységes színészi játék szintén - akkor már nevezzük így - a zalaegerszegi iskola jótékony hatását idézi.

Csak semmi vígjátéki szellemeskedés, elrajzolás, csak semmi ripacséria: minden szereplő nagyon takarékosan, visszafogottan játszik - pont azzal az ártatlansággal, amely természetesnek veszi az abszurdot (minthogy az is); éppen a visszafogottsággal és ártatlansággal emelve ki, hogy a helyzet, a világ egyáltalán nem ártatlan.

A lopakodó Pink Panther-zene adja meg az előadás hangulatát (a zene mindvégig fontos hatáskeltő elem marad), a háttérben kivetített börtönépület rácsozata rávetül az előtérben posztoló-pöffeszkedő rendőrre (hol a kinn?, hol a benn?); közben a rendőr óriássá növekedett, falon sétáló árnyéka fenyegetően nevetséges, groteszk képet mutat. A fekete-fehér rácsos fényjátékot a kávézóban harisnyás női láb ismétli.

Hát igen: a nő. Csak azt nem tudjuk meg soha, hogy a freudi alapon működő doktornő - miután a bigámia elkövetése céljából beszerzett három feleségjelölt elől jól elhappolta - végül is hova viszi a címszereplőt. Ki az életbe? Be a börtönbe?

(Tauno Yliruusi: Börtönkarrier. A KASZT előadása Szegezdi Róbert rendezésében. Szereplők: Tahin Zsolt, Simon Mária, Mihály Zsolt, Szentiványi Balázs, Szép Dániel, Tóth Tamás, Vörös Attila, Varga Diána, Jóna Andrea, Takáts Adrienn, Rainer Ágota, Kékesi István, Rainer Tibor, Mesterházy Dorina.)