Kultúra

2009.12.09. 03:28

A kalmár ellenáll - Haumann Péterrel és Harcsa Veronikával

Lehet-e gond egy olyan előadással, amelynek Haumann Péter a főszereplője, és amelyben Harcsa Veronika élőzenei kísérettel énekel?

Kiss Tamás

Két éve közéletünk főszereplője a gyűlölködés. Elodázhatatlan kötelességünk beszélni erről. Régen volt akkora szükségünk erről szóló mesére, mint ma, amikor a gyűlöletbeszéd, vandalizmus, fasiszta jellegű szervezkedések lassan - ijesztő szó - megszokott eseményei lesznek közéletünknek. Úgy döntöttünk, elmesélünk egy történetet, felvázoljuk a gyűlölet természetrajzát, megmutatjuk tarthatatlanságát, botrányos voltát, és segítünk megérteni közös felelősségünket kialakulásában.

Két éve közéletünk főszereplője a gyűlölködés. Elodázhatatlan kötelességünk beszélni erről. Régen volt akkora szükségünk erről szóló mesére, mint ma, amikor a gyűlöletbeszéd, vandalizmus, fasiszta jellegű szervezkedések lassan - ijesztő szó - megszokott eseményei lesznek közéletünknek. Úgy döntöttünk, elmesélünk egy történetet, felvázoljuk a gyűlölet természetrajzát, megmutatjuk tarthatatlanságát, botrányos voltát, és segítünk megérteni közös felelősségünket kialakulásában.

E sorok a színház honlapján segítik a rendezői koncepció értelmezését, és ezzel semmi baj, sőt! Annál inkább azzal, hogy az ellentmondásos viszonyrendszerekben és bonyolult személyiségábrázolásokban tobzódó darab egész egyszerűen nem szűkíthető le szájbarágós népnevelős tanmesévé. Nézzük például a címszereplőt, a kalmárt, az alapvetően nemes lelkű, ábrándos lelkületű, önfeláldozóan segítőkész férfit, Antoniót, aki leginkább saját neméhez vonzódik, s aki a szó szoros és átvitt értelmében is kézzel-lábbal hadakozik a zsidók ellen. Másik ellentmondásos alakként ott van Shylock, a bosszú-, sőt vér-szomjas zsidó uzsorás, aki elszökött lánya helyett nem túl szimpatikus módon az odaveszett kincseit siratja. Később megalázzák, végül anyagilag és lelkileg is tönkremegy. A korábban ellenszenves alakot ekkor már sajnáljuk, és gondolatban együtt üvöltünk vele, amikor sérelmeit a magukat felsőbbrendűnek tartó velencei urak képébe vágja. Ugyanakkor azon is elgondolkodunk, hogy végső soron ez az ember úgymond mégiscsak magának kereste a bajt...

Ellentmondás ellentmondás hátán, vitatott, így és úgy is megközelíthető figurák és helyzetek hosszú sora. De hát ezen nincs is miért csodálkozni. Ez Shakespeare, A velencei kalmár. A darab, amely egyesek szerint antiszemita, mások szerint viszont éppenséggel a gyűlöletbeszéd ellen emel szót. A darab, amelyről e sorok írója szerint csak az állítható biztosan, hogy lerázza magáról mindenféle és fajta (aktuál)politikai adaptáció lehetőségét.

A Centrál Színház előadása viszont éppen erre tesz próbát... Ráadásul szűk térben, szavalószínházra emlékeztetően kevés mozgással és ötlettel, s legalábbis a szombathelyi előadáson több mérsékelt színészi produkcióval. A baj persze jóval nagyobb lett volna, ha (a közönség nevében a végén megköszöntött újdonsült Prima Primissima-díjas) Haumann Péter Shylockja nem olyan eleven, s hogy el ne felejtsük: Kovács Vanda is energikusan hozta a dolgokat végül elsimító Portia alakját. Mert a dolgok végül persze elsimultak, és olyan lágyak lettek, mint Harcsa Veronika hangja. (Aki akár ráadást is adhatott volna.)

E sorok a színház honlapján segítik a rendezői koncepció értelmezését, és ezzel semmi baj, sőt! Annál inkább azzal, hogy az ellentmondásos viszonyrendszerekben és bonyolult személyiségábrázolásokban tobzódó darab egész egyszerűen nem szűkíthető le szájbarágós népnevelős tanmesévé. Nézzük például a címszereplőt, a kalmárt, az alapvetően nemes lelkű, ábrándos lelkületű, önfeláldozóan segítőkész férfit, Antoniót, aki leginkább saját neméhez vonzódik, s aki a szó szoros és átvitt értelmében is kézzel-lábbal hadakozik a zsidók ellen. Másik ellentmondásos alakként ott van Shylock, a bosszú-, sőt vér-szomjas zsidó uzsorás, aki elszökött lánya helyett nem túl szimpatikus módon az odaveszett kincseit siratja. Később megalázzák, végül anyagilag és lelkileg is tönkremegy. A korábban ellenszenves alakot ekkor már sajnáljuk, és gondolatban együtt üvöltünk vele, amikor sérelmeit a magukat felsőbbrendűnek tartó velencei urak képébe vágja. Ugyanakkor azon is elgondolkodunk, hogy végső soron ez az ember úgymond mégiscsak magának kereste a bajt...

Ellentmondás ellentmondás hátán, vitatott, így és úgy is megközelíthető figurák és helyzetek hosszú sora. De hát ezen nincs is miért csodálkozni. Ez Shakespeare, A velencei kalmár. A darab, amely egyesek szerint antiszemita, mások szerint viszont éppenséggel a gyűlöletbeszéd ellen emel szót. A darab, amelyről e sorok írója szerint csak az állítható biztosan, hogy lerázza magáról mindenféle és fajta (aktuál)politikai adaptáció lehetőségét.

A Centrál Színház előadása viszont éppen erre tesz próbát... Ráadásul szűk térben, szavalószínházra emlékeztetően kevés mozgással és ötlettel, s legalábbis a szombathelyi előadáson több mérsékelt színészi produkcióval. A baj persze jóval nagyobb lett volna, ha (a közönség nevében a végén megköszöntött újdonsült Prima Primissima-díjas) Haumann Péter Shylockja nem olyan eleven, s hogy el ne felejtsük: Kovács Vanda is energikusan hozta a dolgokat végül elsimító Portia alakját. Mert a dolgok végül persze elsimultak, és olyan lágyak lettek, mint Harcsa Veronika hangja. (Aki akár ráadást is adhatott volna.)

E sorok a színház honlapján segítik a rendezői koncepció értelmezését, és ezzel semmi baj, sőt! Annál inkább azzal, hogy az ellentmondásos viszonyrendszerekben és bonyolult személyiségábrázolásokban tobzódó darab egész egyszerűen nem szűkíthető le szájbarágós népnevelős tanmesévé. Nézzük például a címszereplőt, a kalmárt, az alapvetően nemes lelkű, ábrándos lelkületű, önfeláldozóan segítőkész férfit, Antoniót, aki leginkább saját neméhez vonzódik, s aki a szó szoros és átvitt értelmében is kézzel-lábbal hadakozik a zsidók ellen. Másik ellentmondásos alakként ott van Shylock, a bosszú-, sőt vér-szomjas zsidó uzsorás, aki elszökött lánya helyett nem túl szimpatikus módon az odaveszett kincseit siratja. Később megalázzák, végül anyagilag és lelkileg is tönkremegy. A korábban ellenszenves alakot ekkor már sajnáljuk, és gondolatban együtt üvöltünk vele, amikor sérelmeit a magukat felsőbbrendűnek tartó velencei urak képébe vágja. Ugyanakkor azon is elgondolkodunk, hogy végső soron ez az ember úgymond mégiscsak magának kereste a bajt...

Ellentmondás ellentmondás hátán, vitatott, így és úgy is megközelíthető figurák és helyzetek hosszú sora. De hát ezen nincs is miért csodálkozni. Ez Shakespeare, A velencei kalmár. A darab, amely egyesek szerint antiszemita, mások szerint viszont éppenséggel a gyűlöletbeszéd ellen emel szót. A darab, amelyről e sorok írója szerint csak az állítható biztosan, hogy lerázza magáról mindenféle és fajta (aktuál)politikai adaptáció lehetőségét.

A Centrál Színház előadása viszont éppen erre tesz próbát... Ráadásul szűk térben, szavalószínházra emlékeztetően kevés mozgással és ötlettel, s legalábbis a szombathelyi előadáson több mérsékelt színészi produkcióval. A baj persze jóval nagyobb lett volna, ha (a közönség nevében a végén megköszöntött újdonsült Prima Primissima-díjas) Haumann Péter Shylockja nem olyan eleven, s hogy el ne felejtsük: Kovács Vanda is energikusan hozta a dolgokat végül elsimító Portia alakját. Mert a dolgok végül persze elsimultak, és olyan lágyak lettek, mint Harcsa Veronika hangja. (Aki akár ráadást is adhatott volna.)

E sorok a színház honlapján segítik a rendezői koncepció értelmezését, és ezzel semmi baj, sőt! Annál inkább azzal, hogy az ellentmondásos viszonyrendszerekben és bonyolult személyiségábrázolásokban tobzódó darab egész egyszerűen nem szűkíthető le szájbarágós népnevelős tanmesévé. Nézzük például a címszereplőt, a kalmárt, az alapvetően nemes lelkű, ábrándos lelkületű, önfeláldozóan segítőkész férfit, Antoniót, aki leginkább saját neméhez vonzódik, s aki a szó szoros és átvitt értelmében is kézzel-lábbal hadakozik a zsidók ellen. Másik ellentmondásos alakként ott van Shylock, a bosszú-, sőt vér-szomjas zsidó uzsorás, aki elszökött lánya helyett nem túl szimpatikus módon az odaveszett kincseit siratja. Később megalázzák, végül anyagilag és lelkileg is tönkremegy. A korábban ellenszenves alakot ekkor már sajnáljuk, és gondolatban együtt üvöltünk vele, amikor sérelmeit a magukat felsőbbrendűnek tartó velencei urak képébe vágja. Ugyanakkor azon is elgondolkodunk, hogy végső soron ez az ember úgymond mégiscsak magának kereste a bajt...

Ellentmondás ellentmondás hátán, vitatott, így és úgy is megközelíthető figurák és helyzetek hosszú sora. De hát ezen nincs is miért csodálkozni. Ez Shakespeare, A velencei kalmár. A darab, amely egyesek szerint antiszemita, mások szerint viszont éppenséggel a gyűlöletbeszéd ellen emel szót. A darab, amelyről e sorok írója szerint csak az állítható biztosan, hogy lerázza magáról mindenféle és fajta (aktuál)politikai adaptáció lehetőségét.

A Centrál Színház előadása viszont éppen erre tesz próbát... Ráadásul szűk térben, szavalószínházra emlékeztetően kevés mozgással és ötlettel, s legalábbis a szombathelyi előadáson több mérsékelt színészi produkcióval. A baj persze jóval nagyobb lett volna, ha (a közönség nevében a végén megköszöntött újdonsült Prima Primissima-díjas) Haumann Péter Shylockja nem olyan eleven, s hogy el ne felejtsük: Kovács Vanda is energikusan hozta a dolgokat végül elsimító Portia alakját. Mert a dolgok végül persze elsimultak, és olyan lágyak lettek, mint Harcsa Veronika hangja. (Aki akár ráadást is adhatott volna.)

Ellentmondás ellentmondás hátán, vitatott, így és úgy is megközelíthető figurák és helyzetek hosszú sora. De hát ezen nincs is miért csodálkozni. Ez Shakespeare, A velencei kalmár. A darab, amely egyesek szerint antiszemita, mások szerint viszont éppenséggel a gyűlöletbeszéd ellen emel szót. A darab, amelyről e sorok írója szerint csak az állítható biztosan, hogy lerázza magáról mindenféle és fajta (aktuál)politikai adaptáció lehetőségét.

A Centrál Színház előadása viszont éppen erre tesz próbát... Ráadásul szűk térben, szavalószínházra emlékeztetően kevés mozgással és ötlettel, s legalábbis a szombathelyi előadáson több mérsékelt színészi produkcióval. A baj persze jóval nagyobb lett volna, ha (a közönség nevében a végén megköszöntött újdonsült Prima Primissima-díjas) Haumann Péter Shylockja nem olyan eleven, s hogy el ne felejtsük: Kovács Vanda is energikusan hozta a dolgokat végül elsimító Portia alakját. Mert a dolgok végül persze elsimultak, és olyan lágyak lettek, mint Harcsa Veronika hangja. (Aki akár ráadást is adhatott volna.)

Ellentmondás ellentmondás hátán, vitatott, így és úgy is megközelíthető figurák és helyzetek hosszú sora. De hát ezen nincs is miért csodálkozni. Ez Shakespeare, A velencei kalmár. A darab, amely egyesek szerint antiszemita, mások szerint viszont éppenséggel a gyűlöletbeszéd ellen emel szót. A darab, amelyről e sorok írója szerint csak az állítható biztosan, hogy lerázza magáról mindenféle és fajta (aktuál)politikai adaptáció lehetőségét.

A Centrál Színház előadása viszont éppen erre tesz próbát... Ráadásul szűk térben, szavalószínházra emlékeztetően kevés mozgással és ötlettel, s legalábbis a szombathelyi előadáson több mérsékelt színészi produkcióval. A baj persze jóval nagyobb lett volna, ha (a közönség nevében a végén megköszöntött újdonsült Prima Primissima-díjas) Haumann Péter Shylockja nem olyan eleven, s hogy el ne felejtsük: Kovács Vanda is energikusan hozta a dolgokat végül elsimító Portia alakját. Mert a dolgok végül persze elsimultak, és olyan lágyak lettek, mint Harcsa Veronika hangja. (Aki akár ráadást is adhatott volna.)

A Centrál Színház előadása viszont éppen erre tesz próbát... Ráadásul szűk térben, szavalószínházra emlékeztetően kevés mozgással és ötlettel, s legalábbis a szombathelyi előadáson több mérsékelt színészi produkcióval. A baj persze jóval nagyobb lett volna, ha (a közönség nevében a végén megköszöntött újdonsült Prima Primissima-díjas) Haumann Péter Shylockja nem olyan eleven, s hogy el ne felejtsük: Kovács Vanda is energikusan hozta a dolgokat végül elsimító Portia alakját. Mert a dolgok végül persze elsimultak, és olyan lágyak lettek, mint Harcsa Veronika hangja. (Aki akár ráadást is adhatott volna.)

A Centrál Színház előadása viszont éppen erre tesz próbát... Ráadásul szűk térben, szavalószínházra emlékeztetően kevés mozgással és ötlettel, s legalábbis a szombathelyi előadáson több mérsékelt színészi produkcióval. A baj persze jóval nagyobb lett volna, ha (a közönség nevében a végén megköszöntött újdonsült Prima Primissima-díjas) Haumann Péter Shylockja nem olyan eleven, s hogy el ne felejtsük: Kovács Vanda is energikusan hozta a dolgokat végül elsimító Portia alakját. Mert a dolgok végül persze elsimultak, és olyan lágyak lettek, mint Harcsa Veronika hangja. (Aki akár ráadást is adhatott volna.)

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!