Rendhagyó irodalomóra az NLG-ben Szabó T. Annával és Dragomán Györggyel

Gyakran visszajárnak Szombathelyre, nem csak a családi kötődés okán: rendszeresen kapnak meghívást beszélgetésre. A Nagy Lajos Gimnáziumba Hargitai Helga tanárnő invitálására jöttek: Szabó T. Anna az idén "érettségi tétel" , a kortárs irodalom témakörben. Dragomán György az NLG-ben érettségizett, 1992-ben. Ahogy belép az udvarra és körülnéz - édesanyja és Anna társaságában - mégis az ismerkedés és a kíváncsiság szava az első: "Ebben az épületben még sosem jártam." Időközben elköltözött a gimnázium: a Széchenyi utcából a Dózsa György utcába.

Rendhagyó ez az irodalomóra, a tornateremben egyetlen gombostűt se lehet leejteni. Székek a bordásfal előtt, a fal mellett, a padlón mindenütt tornaszőnyegek. Meglepetésként xilofonnal dramatizált Szabó T. Anna-vers hangzik el, többektől, több tételben. Nem ide készült, hanem annak megünneplésére, hogy nemrég pályázati pénzt nyert az iskola: épületfelújításra. Sose lehet tudni, hol, kitől bukkan föl a következő néhány verssor, mintha tényleg az új lakás zugaiból: "Most falak érdekelnek (...) a napfény a falon (...)"

Furcsa ezt a verset iskolásoktól hallani, mondja Anna - neki magának gimnazistaként eszébe se jutott, hogy valaha önálló, illetve valakivel - a másikkal - megosztható saját lakása lesz-lehet. Sokkal később szerette meg a barkácsüzletek levegőjét, sokkal később fedezte fel, hogy a "csempék lapozhatók, mint a könyvek."  Az új lakás-versnek köszönhető, hogy Anna az "Ó utcát" választja a táblára krétával feldobált hívószavak - lencse, édesapa, tolmácsolás, tulipán, mesterség, kolbásztöltés, kritikus (stb.) - közül: az akarva-akaratlan közösségi jellegű kollégiumi élet után ott, a budapesti belvárosban volt az első önálló lakásuk; Gyurié és az övé. Degeszre ettük magunkat, és a szőnyegen hevertünk. Az Ó utcai házból szálloda lesz majd - az első közös-önálló lakás pedig kocsmává alakult azóta: Gyuri egyszer meglepetve ismerte föl régi életük tárgyi maradványait a kocsmaberendezésben.

Anna és Gyuri valójában egymással beszélget, amikor hozzánk szól - de mi (egy tornateremnyi közönség) is benne vagyunk abban a körnek a sugarában, amelyet ez a két ember von meg maga körül. Rend és harmónia a rendhagyásban. Az a baj, mondják (mintha szabadkoznának), hogy az írásban nincs semmi látványos. De azért tudnak mesélni róla. Egyszer például kitalálták, hogy bevezetik az írósapkát, amely jelzi, hogy munka van - zavarni, kérdezni, beszélgetést kezdeményezni tilos. A módszer nem vált be. Talán azért, mert Gyuri mikulássapkával próbálkozott. Ő egyébként a legszívesebben mezítláb, fotelben dolgozik - ölében a laptop -, a képre a Magvető Ki-adó falikalendáriumából is emlékezhet az olvasó: ott jelent meg az a szép-pontos-lírai "Dragomán György ír" -fotó. A fényképezéshez - hogy az író a nézés tárgya - nehéz hozzászokni, mondja Gyuri kisfiús mosollyal (miközben éppen fényképezik), pedig azon a mezítlábas fotón tényleg dolgozik: belefeledkezett a munkába, elfelejtette a jelen lévő fotóst. Anna hozzáfűzi, hogy "...hát, egy tornateremnyi ember előtt arról beszélni, hogy mennyire szerelmes vagyok a férjem talpába... (...miközben éppen...)."

"Írni - nehéz. Kegyetlen mesterség. Nem lehet tekintettel lenni semmire" (mondja Gyuri). Anna a szabadság keménységéről beszél. (És váratlanul kicsengetnek.)

Ha a műveikből próbáljuk megfejteni őket, nem biztos, hogy hozzájuk jutunk el; az irodalmi szövegeknek nem is ez a dolguk. De aki velük magukkal találkozik, jó eséllyel eljut a Szabó T. Anna-versekhez és a Dragomán-regényekhez. Ebben bízzunk.

Gyakran visszajárnak Szombathelyre, nem csak a családi kötődés okán: rendszeresen kapnak meghívást beszélgetésre. A Nagy Lajos Gimnáziumba Hargitai Helga tanárnő invitálására jöttek: Szabó T. Anna az idén "érettségi tétel" , a kortárs irodalom témakörben. Dragomán György az NLG-ben érettségizett, 1992-ben. Ahogy belép az udvarra és körülnéz - édesanyja és Anna társaságában - mégis az ismerkedés és a kíváncsiság szava az első: "Ebben az épületben még sosem jártam." Időközben elköltözött a gimnázium: a Széchenyi utcából a Dózsa György utcába.

Rendhagyó ez az irodalomóra, a tornateremben egyetlen gombostűt se lehet leejteni. Székek a bordásfal előtt, a fal mellett, a padlón mindenütt tornaszőnyegek. Meglepetésként xilofonnal dramatizált Szabó T. Anna-vers hangzik el, többektől, több tételben. Nem ide készült, hanem annak megünneplésére, hogy nemrég pályázati pénzt nyert az iskola: épületfelújításra. Sose lehet tudni, hol, kitől bukkan föl a következő néhány verssor, mintha tényleg az új lakás zugaiból: "Most falak érdekelnek (...) a napfény a falon (...)"

Furcsa ezt a verset iskolásoktól hallani, mondja Anna - neki magának gimnazistaként eszébe se jutott, hogy valaha önálló, illetve valakivel - a másikkal - megosztható saját lakása lesz-lehet. Sokkal később szerette meg a barkácsüzletek levegőjét, sokkal később fedezte fel, hogy a "csempék lapozhatók, mint a könyvek."  Az új lakás-versnek köszönhető, hogy Anna az "Ó utcát" választja a táblára krétával feldobált hívószavak - lencse, édesapa, tolmácsolás, tulipán, mesterség, kolbásztöltés, kritikus (stb.) - közül: az akarva-akaratlan közösségi jellegű kollégiumi élet után ott, a budapesti belvárosban volt az első önálló lakásuk; Gyurié és az övé. Degeszre ettük magunkat, és a szőnyegen hevertünk. Az Ó utcai házból szálloda lesz majd - az első közös-önálló lakás pedig kocsmává alakult azóta: Gyuri egyszer meglepetve ismerte föl régi életük tárgyi maradványait a kocsmaberendezésben.

Anna és Gyuri valójában egymással beszélget, amikor hozzánk szól - de mi (egy tornateremnyi közönség) is benne vagyunk abban a körnek a sugarában, amelyet ez a két ember von meg maga körül. Rend és harmónia a rendhagyásban. Az a baj, mondják (mintha szabadkoznának), hogy az írásban nincs semmi látványos. De azért tudnak mesélni róla. Egyszer például kitalálták, hogy bevezetik az írósapkát, amely jelzi, hogy munka van - zavarni, kérdezni, beszélgetést kezdeményezni tilos. A módszer nem vált be. Talán azért, mert Gyuri mikulássapkával próbálkozott. Ő egyébként a legszívesebben mezítláb, fotelben dolgozik - ölében a laptop -, a képre a Magvető Ki-adó falikalendáriumából is emlékezhet az olvasó: ott jelent meg az a szép-pontos-lírai "Dragomán György ír" -fotó. A fényképezéshez - hogy az író a nézés tárgya - nehéz hozzászokni, mondja Gyuri kisfiús mosollyal (miközben éppen fényképezik), pedig azon a mezítlábas fotón tényleg dolgozik: belefeledkezett a munkába, elfelejtette a jelen lévő fotóst. Anna hozzáfűzi, hogy "...hát, egy tornateremnyi ember előtt arról beszélni, hogy mennyire szerelmes vagyok a férjem talpába... (...miközben éppen...)."

"Írni - nehéz. Kegyetlen mesterség. Nem lehet tekintettel lenni semmire" (mondja Gyuri). Anna a szabadság keménységéről beszél. (És váratlanul kicsengetnek.)

Ha a műveikből próbáljuk megfejteni őket, nem biztos, hogy hozzájuk jutunk el; az irodalmi szövegeknek nem is ez a dolguk. De aki velük magukkal találkozik, jó eséllyel eljut a Szabó T. Anna-versekhez és a Dragomán-regényekhez. Ebben bízzunk.

Rendhagyó ez az irodalomóra, a tornateremben egyetlen gombostűt se lehet leejteni. Székek a bordásfal előtt, a fal mellett, a padlón mindenütt tornaszőnyegek. Meglepetésként xilofonnal dramatizált Szabó T. Anna-vers hangzik el, többektől, több tételben. Nem ide készült, hanem annak megünneplésére, hogy nemrég pályázati pénzt nyert az iskola: épületfelújításra. Sose lehet tudni, hol, kitől bukkan föl a következő néhány verssor, mintha tényleg az új lakás zugaiból: "Most falak érdekelnek (...) a napfény a falon (...)"

Furcsa ezt a verset iskolásoktól hallani, mondja Anna - neki magának gimnazistaként eszébe se jutott, hogy valaha önálló, illetve valakivel - a másikkal - megosztható saját lakása lesz-lehet. Sokkal később szerette meg a barkácsüzletek levegőjét, sokkal később fedezte fel, hogy a "csempék lapozhatók, mint a könyvek."  Az új lakás-versnek köszönhető, hogy Anna az "Ó utcát" választja a táblára krétával feldobált hívószavak - lencse, édesapa, tolmácsolás, tulipán, mesterség, kolbásztöltés, kritikus (stb.) - közül: az akarva-akaratlan közösségi jellegű kollégiumi élet után ott, a budapesti belvárosban volt az első önálló lakásuk; Gyurié és az övé. Degeszre ettük magunkat, és a szőnyegen hevertünk. Az Ó utcai házból szálloda lesz majd - az első közös-önálló lakás pedig kocsmává alakult azóta: Gyuri egyszer meglepetve ismerte föl régi életük tárgyi maradványait a kocsmaberendezésben.

Anna és Gyuri valójában egymással beszélget, amikor hozzánk szól - de mi (egy tornateremnyi közönség) is benne vagyunk abban a körnek a sugarában, amelyet ez a két ember von meg maga körül. Rend és harmónia a rendhagyásban. Az a baj, mondják (mintha szabadkoznának), hogy az írásban nincs semmi látványos. De azért tudnak mesélni róla. Egyszer például kitalálták, hogy bevezetik az írósapkát, amely jelzi, hogy munka van - zavarni, kérdezni, beszélgetést kezdeményezni tilos. A módszer nem vált be. Talán azért, mert Gyuri mikulássapkával próbálkozott. Ő egyébként a legszívesebben mezítláb, fotelben dolgozik - ölében a laptop -, a képre a Magvető Ki-adó falikalendáriumából is emlékezhet az olvasó: ott jelent meg az a szép-pontos-lírai "Dragomán György ír" -fotó. A fényképezéshez - hogy az író a nézés tárgya - nehéz hozzászokni, mondja Gyuri kisfiús mosollyal (miközben éppen fényképezik), pedig azon a mezítlábas fotón tényleg dolgozik: belefeledkezett a munkába, elfelejtette a jelen lévő fotóst. Anna hozzáfűzi, hogy "...hát, egy tornateremnyi ember előtt arról beszélni, hogy mennyire szerelmes vagyok a férjem talpába... (...miközben éppen...)."

"Írni - nehéz. Kegyetlen mesterség. Nem lehet tekintettel lenni semmire" (mondja Gyuri). Anna a szabadság keménységéről beszél. (És váratlanul kicsengetnek.)

Ha a műveikből próbáljuk megfejteni őket, nem biztos, hogy hozzájuk jutunk el; az irodalmi szövegeknek nem is ez a dolguk. De aki velük magukkal találkozik, jó eséllyel eljut a Szabó T. Anna-versekhez és a Dragomán-regényekhez. Ebben bízzunk.

Rendhagyó ez az irodalomóra, a tornateremben egyetlen gombostűt se lehet leejteni. Székek a bordásfal előtt, a fal mellett, a padlón mindenütt tornaszőnyegek. Meglepetésként xilofonnal dramatizált Szabó T. Anna-vers hangzik el, többektől, több tételben. Nem ide készült, hanem annak megünneplésére, hogy nemrég pályázati pénzt nyert az iskola: épületfelújításra. Sose lehet tudni, hol, kitől bukkan föl a következő néhány verssor, mintha tényleg az új lakás zugaiból: "Most falak érdekelnek (...) a napfény a falon (...)"

Furcsa ezt a verset iskolásoktól hallani, mondja Anna - neki magának gimnazistaként eszébe se jutott, hogy valaha önálló, illetve valakivel - a másikkal - megosztható saját lakása lesz-lehet. Sokkal később szerette meg a barkácsüzletek levegőjét, sokkal később fedezte fel, hogy a "csempék lapozhatók, mint a könyvek."  Az új lakás-versnek köszönhető, hogy Anna az "Ó utcát" választja a táblára krétával feldobált hívószavak - lencse, édesapa, tolmácsolás, tulipán, mesterség, kolbásztöltés, kritikus (stb.) - közül: az akarva-akaratlan közösségi jellegű kollégiumi élet után ott, a budapesti belvárosban volt az első önálló lakásuk; Gyurié és az övé. Degeszre ettük magunkat, és a szőnyegen hevertünk. Az Ó utcai házból szálloda lesz majd - az első közös-önálló lakás pedig kocsmává alakult azóta: Gyuri egyszer meglepetve ismerte föl régi életük tárgyi maradványait a kocsmaberendezésben.

Anna és Gyuri valójában egymással beszélget, amikor hozzánk szól - de mi (egy tornateremnyi közönség) is benne vagyunk abban a körnek a sugarában, amelyet ez a két ember von meg maga körül. Rend és harmónia a rendhagyásban. Az a baj, mondják (mintha szabadkoznának), hogy az írásban nincs semmi látványos. De azért tudnak mesélni róla. Egyszer például kitalálták, hogy bevezetik az írósapkát, amely jelzi, hogy munka van - zavarni, kérdezni, beszélgetést kezdeményezni tilos. A módszer nem vált be. Talán azért, mert Gyuri mikulássapkával próbálkozott. Ő egyébként a legszívesebben mezítláb, fotelben dolgozik - ölében a laptop -, a képre a Magvető Ki-adó falikalendáriumából is emlékezhet az olvasó: ott jelent meg az a szép-pontos-lírai "Dragomán György ír" -fotó. A fényképezéshez - hogy az író a nézés tárgya - nehéz hozzászokni, mondja Gyuri kisfiús mosollyal (miközben éppen fényképezik), pedig azon a mezítlábas fotón tényleg dolgozik: belefeledkezett a munkába, elfelejtette a jelen lévő fotóst. Anna hozzáfűzi, hogy "...hát, egy tornateremnyi ember előtt arról beszélni, hogy mennyire szerelmes vagyok a férjem talpába... (...miközben éppen...)."

"Írni - nehéz. Kegyetlen mesterség. Nem lehet tekintettel lenni semmire" (mondja Gyuri). Anna a szabadság keménységéről beszél. (És váratlanul kicsengetnek.)

Ha a műveikből próbáljuk megfejteni őket, nem biztos, hogy hozzájuk jutunk el; az irodalmi szövegeknek nem is ez a dolguk. De aki velük magukkal találkozik, jó eséllyel eljut a Szabó T. Anna-versekhez és a Dragomán-regényekhez. Ebben bízzunk.

Furcsa ezt a verset iskolásoktól hallani, mondja Anna - neki magának gimnazistaként eszébe se jutott, hogy valaha önálló, illetve valakivel - a másikkal - megosztható saját lakása lesz-lehet. Sokkal később szerette meg a barkácsüzletek levegőjét, sokkal később fedezte fel, hogy a "csempék lapozhatók, mint a könyvek."  Az új lakás-versnek köszönhető, hogy Anna az "Ó utcát" választja a táblára krétával feldobált hívószavak - lencse, édesapa, tolmácsolás, tulipán, mesterség, kolbásztöltés, kritikus (stb.) - közül: az akarva-akaratlan közösségi jellegű kollégiumi élet után ott, a budapesti belvárosban volt az első önálló lakásuk; Gyurié és az övé. Degeszre ettük magunkat, és a szőnyegen hevertünk. Az Ó utcai házból szálloda lesz majd - az első közös-önálló lakás pedig kocsmává alakult azóta: Gyuri egyszer meglepetve ismerte föl régi életük tárgyi maradványait a kocsmaberendezésben.

Anna és Gyuri valójában egymással beszélget, amikor hozzánk szól - de mi (egy tornateremnyi közönség) is benne vagyunk abban a körnek a sugarában, amelyet ez a két ember von meg maga körül. Rend és harmónia a rendhagyásban. Az a baj, mondják (mintha szabadkoznának), hogy az írásban nincs semmi látványos. De azért tudnak mesélni róla. Egyszer például kitalálták, hogy bevezetik az írósapkát, amely jelzi, hogy munka van - zavarni, kérdezni, beszélgetést kezdeményezni tilos. A módszer nem vált be. Talán azért, mert Gyuri mikulássapkával próbálkozott. Ő egyébként a legszívesebben mezítláb, fotelben dolgozik - ölében a laptop -, a képre a Magvető Ki-adó falikalendáriumából is emlékezhet az olvasó: ott jelent meg az a szép-pontos-lírai "Dragomán György ír" -fotó. A fényképezéshez - hogy az író a nézés tárgya - nehéz hozzászokni, mondja Gyuri kisfiús mosollyal (miközben éppen fényképezik), pedig azon a mezítlábas fotón tényleg dolgozik: belefeledkezett a munkába, elfelejtette a jelen lévő fotóst. Anna hozzáfűzi, hogy "...hát, egy tornateremnyi ember előtt arról beszélni, hogy mennyire szerelmes vagyok a férjem talpába... (...miközben éppen...)."

"Írni - nehéz. Kegyetlen mesterség. Nem lehet tekintettel lenni semmire" (mondja Gyuri). Anna a szabadság keménységéről beszél. (És váratlanul kicsengetnek.)

Ha a műveikből próbáljuk megfejteni őket, nem biztos, hogy hozzájuk jutunk el; az irodalmi szövegeknek nem is ez a dolguk. De aki velük magukkal találkozik, jó eséllyel eljut a Szabó T. Anna-versekhez és a Dragomán-regényekhez. Ebben bízzunk.

Furcsa ezt a verset iskolásoktól hallani, mondja Anna - neki magának gimnazistaként eszébe se jutott, hogy valaha önálló, illetve valakivel - a másikkal - megosztható saját lakása lesz-lehet. Sokkal később szerette meg a barkácsüzletek levegőjét, sokkal később fedezte fel, hogy a "csempék lapozhatók, mint a könyvek."  Az új lakás-versnek köszönhető, hogy Anna az "Ó utcát" választja a táblára krétával feldobált hívószavak - lencse, édesapa, tolmácsolás, tulipán, mesterség, kolbásztöltés, kritikus (stb.) - közül: az akarva-akaratlan közösségi jellegű kollégiumi élet után ott, a budapesti belvárosban volt az első önálló lakásuk; Gyurié és az övé. Degeszre ettük magunkat, és a szőnyegen hevertünk. Az Ó utcai házból szálloda lesz majd - az első közös-önálló lakás pedig kocsmává alakult azóta: Gyuri egyszer meglepetve ismerte föl régi életük tárgyi maradványait a kocsmaberendezésben.

Anna és Gyuri valójában egymással beszélget, amikor hozzánk szól - de mi (egy tornateremnyi közönség) is benne vagyunk abban a körnek a sugarában, amelyet ez a két ember von meg maga körül. Rend és harmónia a rendhagyásban. Az a baj, mondják (mintha szabadkoznának), hogy az írásban nincs semmi látványos. De azért tudnak mesélni róla. Egyszer például kitalálták, hogy bevezetik az írósapkát, amely jelzi, hogy munka van - zavarni, kérdezni, beszélgetést kezdeményezni tilos. A módszer nem vált be. Talán azért, mert Gyuri mikulássapkával próbálkozott. Ő egyébként a legszívesebben mezítláb, fotelben dolgozik - ölében a laptop -, a képre a Magvető Ki-adó falikalendáriumából is emlékezhet az olvasó: ott jelent meg az a szép-pontos-lírai "Dragomán György ír" -fotó. A fényképezéshez - hogy az író a nézés tárgya - nehéz hozzászokni, mondja Gyuri kisfiús mosollyal (miközben éppen fényképezik), pedig azon a mezítlábas fotón tényleg dolgozik: belefeledkezett a munkába, elfelejtette a jelen lévő fotóst. Anna hozzáfűzi, hogy "...hát, egy tornateremnyi ember előtt arról beszélni, hogy mennyire szerelmes vagyok a férjem talpába... (...miközben éppen...)."

"Írni - nehéz. Kegyetlen mesterség. Nem lehet tekintettel lenni semmire" (mondja Gyuri). Anna a szabadság keménységéről beszél. (És váratlanul kicsengetnek.)

Ha a műveikből próbáljuk megfejteni őket, nem biztos, hogy hozzájuk jutunk el; az irodalmi szövegeknek nem is ez a dolguk. De aki velük magukkal találkozik, jó eséllyel eljut a Szabó T. Anna-versekhez és a Dragomán-regényekhez. Ebben bízzunk.

Anna és Gyuri valójában egymással beszélget, amikor hozzánk szól - de mi (egy tornateremnyi közönség) is benne vagyunk abban a körnek a sugarában, amelyet ez a két ember von meg maga körül. Rend és harmónia a rendhagyásban. Az a baj, mondják (mintha szabadkoznának), hogy az írásban nincs semmi látványos. De azért tudnak mesélni róla. Egyszer például kitalálták, hogy bevezetik az írósapkát, amely jelzi, hogy munka van - zavarni, kérdezni, beszélgetést kezdeményezni tilos. A módszer nem vált be. Talán azért, mert Gyuri mikulássapkával próbálkozott. Ő egyébként a legszívesebben mezítláb, fotelben dolgozik - ölében a laptop -, a képre a Magvető Ki-adó falikalendáriumából is emlékezhet az olvasó: ott jelent meg az a szép-pontos-lírai "Dragomán György ír" -fotó. A fényképezéshez - hogy az író a nézés tárgya - nehéz hozzászokni, mondja Gyuri kisfiús mosollyal (miközben éppen fényképezik), pedig azon a mezítlábas fotón tényleg dolgozik: belefeledkezett a munkába, elfelejtette a jelen lévő fotóst. Anna hozzáfűzi, hogy "...hát, egy tornateremnyi ember előtt arról beszélni, hogy mennyire szerelmes vagyok a férjem talpába... (...miközben éppen...)."

"Írni - nehéz. Kegyetlen mesterség. Nem lehet tekintettel lenni semmire" (mondja Gyuri). Anna a szabadság keménységéről beszél. (És váratlanul kicsengetnek.)

Ha a műveikből próbáljuk megfejteni őket, nem biztos, hogy hozzájuk jutunk el; az irodalmi szövegeknek nem is ez a dolguk. De aki velük magukkal találkozik, jó eséllyel eljut a Szabó T. Anna-versekhez és a Dragomán-regényekhez. Ebben bízzunk.

Anna és Gyuri valójában egymással beszélget, amikor hozzánk szól - de mi (egy tornateremnyi közönség) is benne vagyunk abban a körnek a sugarában, amelyet ez a két ember von meg maga körül. Rend és harmónia a rendhagyásban. Az a baj, mondják (mintha szabadkoznának), hogy az írásban nincs semmi látványos. De azért tudnak mesélni róla. Egyszer például kitalálták, hogy bevezetik az írósapkát, amely jelzi, hogy munka van - zavarni, kérdezni, beszélgetést kezdeményezni tilos. A módszer nem vált be. Talán azért, mert Gyuri mikulássapkával próbálkozott. Ő egyébként a legszívesebben mezítláb, fotelben dolgozik - ölében a laptop -, a képre a Magvető Ki-adó falikalendáriumából is emlékezhet az olvasó: ott jelent meg az a szép-pontos-lírai "Dragomán György ír" -fotó. A fényképezéshez - hogy az író a nézés tárgya - nehéz hozzászokni, mondja Gyuri kisfiús mosollyal (miközben éppen fényképezik), pedig azon a mezítlábas fotón tényleg dolgozik: belefeledkezett a munkába, elfelejtette a jelen lévő fotóst. Anna hozzáfűzi, hogy "...hát, egy tornateremnyi ember előtt arról beszélni, hogy mennyire szerelmes vagyok a férjem talpába... (...miközben éppen...)."

"Írni - nehéz. Kegyetlen mesterség. Nem lehet tekintettel lenni semmire" (mondja Gyuri). Anna a szabadság keménységéről beszél. (És váratlanul kicsengetnek.)

Ha a műveikből próbáljuk megfejteni őket, nem biztos, hogy hozzájuk jutunk el; az irodalmi szövegeknek nem is ez a dolguk. De aki velük magukkal találkozik, jó eséllyel eljut a Szabó T. Anna-versekhez és a Dragomán-regényekhez. Ebben bízzunk.

"Írni - nehéz. Kegyetlen mesterség. Nem lehet tekintettel lenni semmire" (mondja Gyuri). Anna a szabadság keménységéről beszél. (És váratlanul kicsengetnek.)

Ha a műveikből próbáljuk megfejteni őket, nem biztos, hogy hozzájuk jutunk el; az irodalmi szövegeknek nem is ez a dolguk. De aki velük magukkal találkozik, jó eséllyel eljut a Szabó T. Anna-versekhez és a Dragomán-regényekhez. Ebben bízzunk.

"Írni - nehéz. Kegyetlen mesterség. Nem lehet tekintettel lenni semmire" (mondja Gyuri). Anna a szabadság keménységéről beszél. (És váratlanul kicsengetnek.)

Ha a műveikből próbáljuk megfejteni őket, nem biztos, hogy hozzájuk jutunk el; az irodalmi szövegeknek nem is ez a dolguk. De aki velük magukkal találkozik, jó eséllyel eljut a Szabó T. Anna-versekhez és a Dragomán-regényekhez. Ebben bízzunk.

Ha a műveikből próbáljuk megfejteni őket, nem biztos, hogy hozzájuk jutunk el; az irodalmi szövegeknek nem is ez a dolguk. De aki velük magukkal találkozik, jó eséllyel eljut a Szabó T. Anna-versekhez és a Dragomán-regényekhez. Ebben bízzunk.

Ha a műveikből próbáljuk megfejteni őket, nem biztos, hogy hozzájuk jutunk el; az irodalmi szövegeknek nem is ez a dolguk. De aki velük magukkal találkozik, jó eséllyel eljut a Szabó T. Anna-versekhez és a Dragomán-regényekhez. Ebben bízzunk.