Aki elégedett a sorsával: Varga Ibolya, az Isis Galéria tulajdonosa

Mi leülünk és hosszas beszélgetésbe kezdünk Varga Ibolyával, az Isis Galéria tulajdonosával.

Nagy megtiszteltetés érte az elmúlt időszakban  a Vas Megye Önkormányzata Szolgálatáért, Kulturális Tagozata díját vehetett át Répcelakon.

Sohasem voltam elégedetlen a sorsommal

- Nyilván meglepi az embert, amikor ilyet kap  - kezdi szerényen, amin én lepődök meg.  - Ahogy mentünk a párommal, és ott ültünk ünneplőbe öltözve az autóban, mellünkön a kokárdával, a régi iskolás emlékeim törtek elő. Pontosan olyan érzésem volt, mint az akkori ünnepeken. Olyasféle gondolatok keringtek a fejemben, mit is jelent harcolni és meghalni a hazáért. Ezeket ma már nem tudjuk átérezni. Tisztelni tudjuk őket. Mi valahogy így ünnepeltük ezt a napot, ezzel a díjjal. Bár sokszor elgondolkodom és viccesen meg is jegyzem a hozzám közel álló barátaimnak: akkor most én innentől kezdve kitüntetett galériás vagyok? -  meséli derűsen.

Ez az életérzés egyébként is áthatja lényét. Folyton jókedvű, derűs, mosolyog, kiegyensúlyozott - maga a megtestesült nyugodtság. 

- Soha nem voltam elégedetlen a sorsommal. Nincsenek megvalósulatlan álmaim. Mindig mindennek örültem, ami volt, amit kaptam. Mondjam azt, hogy nagyon kevés kell ahhoz, hogy elégedett legyek? Fontos, hogy az embereknek legyen idejük magukra és egymásra. Mi még éltünk abban az időszakban, amikor minden kicsit csendesebb, nyugodtabb volt. A mai kor fiataljaiból valahogy ez hiányzik. Nem tudnak megállni, lassítani. Nem szeretem a nagy szavakat és a mély gondolatokat. Hiszem, hogy a nagy dolgokról mindenkinek van egy kicsi véleménye, és ez a fontos. De akkor is úgy gondolom -  közhelyek nélkül -, hogy kellene időt szakítani arra, hogy leüljünk kávézni, beszélgetni  - mondja Ibolya.

A szavak beigazolódni látszanak. Már jó ideje beszélgetünk, kávézunk és hirtelen a nyugodtság érzése kerít hatalmába. Kinn rekedt az utca zaja, nem szól a rádió, nincsen semmi. Csak mi ketten és a rengeteg alkotás.

Majdnem harminc évig a képcsarnokban dolgoztam

-  2002-ben kezdtem a galériázást. Előtte majdnem harminc évig a Képcsarnokban dolgoztam. Miután megszűnt, valahogy kézenfekvő volt, hogy folytatom. Kezdetben mondhatom, hogy ez egy családi vállalkozás volt, mindenki dolgozott itt, aki csak mozgott: a gyerekek, a szüleim, most a párom. Édesapám még a tavalyig itt dolgozott. Élvezte, szerette, részletesen mesélt minden kedves érdeklődőnek. Én kicsit visszafogottabb vagyok, ha bejön egy vevő. Megtisztelem, felállok, hagyom, hogy körülnézzen. Tisztelettel megköszönöm, hogy benézett, örülök neki. Sokan régi ismerősként jönnek, művészek, műkedvelők. Bár, hozzá kell tennem, korábban ez mozgalmasabb dolog volt. Manapság sajnos nem elég a szépet és a jót látni. Ha az embereknek nincs annyi pénz a zsebükben, hogy haza is vihessék, otthon nézegethessék, akkor kicsit keserűbb a szájíze az embernek  - ecseteli.

- Nem általános, hogy sokan vásárolnának manapság galériában, olyan sok szép dolgot lehet kapni a boltokban is. Én azért mégis úgy gondolom, az egyedinek mindig van egyfajta varázsa. Ez az egyik oldal, a másik pedig az, hogy nem minden művész él ma gondtalanul. Anyagi nehézségekkel küzdenek. Nehéz a művészetből megélni, de galériásként sem egyszerű a helyzet  - mondja Ibolya.

Több mint két órája vagyok már nála  kapok észbe, amikor rápillantok az órámra. El is felejtettem, mi mindent kell ma még tennem. Megállt az idő, megnyugodtam, valahogy könnyebb lett minden. És még mindig új dolgokat vélek felfedezni a falakon, polcokon. Mennem kell. Ibolya még halkan megjegyzi, reméli nem csak róla fog szólni az írás  nem szereti a felhajtást, ezért is hárít át minden felkérést a művészekre, hadd kapjanak inkább ők lehetőséget a kibontakozásra. Nagyobb szükségük van rá. Az írás nem róla szól, hanem a gondolatairól. Sokat tanulhatunk belőlük.

A Művészetek utcája

A galéria-tulajdonos kétszeres nagymamát sokan a Savaria Történelmi Karneválról is ismerhetik. Azon kívül, hogy minden évben tógában láthatjuk, az ő nevéhez fűződik a Művészetek utcája létrehozása. 

-  Fokozatosan kezdődött.  Először csak művész barátaimmal a galéria udvarán találkoztunk. Alkottak, zenéltek, jelen voltak, aztán megkerestük az igazgatóságot, hadd költözzünk ki az utcára. Azóta nagyon sok visszajelzést kapunk, hogy ez nagyon jó dolog.