Aranyketrec, IK 2013

A színháznak nem tesz jót a tévéfelvétel: ami ilyenkor a képernyőn látszik, az nem az előadás. De most meglehet, mégis azok jártak jobban, akik a tévében nézték a jubileumi István, a királyt, és színészi játékot kaptak, cserébe a grandiózus látványért, tömegélményért. Jó, az a reklám tényleg nagyon nem kellett mindjárt az első néhány perc után; de egy kereskedelmi csatornán ez van. A rockopera is üzlet. Aki fölháborodik azon, hogy még ezt az ünnepi előadást is képesek voltak megszakítani reklámmal , vigyázat: talán pont abba a romantikus, elérzékenyülős, giccses pátosz-csapdába lép bele, amelyikből az Alföldi-rendezés olyan nagyvonalú eleganciával kihúzta az István, a királyt. Persze, 30 éve a Királydombon elképesztő volt átélni azt a túlcsorduló ünneplést (be-bee, ott voltam); aztán meg vitatkozni azon, hogy kinek-minek az aktuális allegóriája a Koppány vs. István-történet. Hát ez az. Alföldi nem csak a romantikus, nagy gesztusoktól, hosszan zengő-rezgő-áradó hangoktól fosztja meg a nemzeti rockoperát: kiiktatja belőle a nagyra növesztett vagy Koppány, vagy István-kényszert is. Nincs aktuális (pártpolitikai) üzengetés. (Ha csak az a hosszan kitartott unom nem az.) Kérdezés van. A választási helyzet (mint modell) elemzése, a dilemma fölmutatása. (Mondd, te kit választanál.) Némi feszültség létre is jön így a zenei alapanyag és a rendezés között. Az Alföldi-rendezés erőssége pont abban áll, hogy átélt helyzetekkel átélten küzdő embereket mozgat a színpadon. Ebből meg az a paradoxon keletkezik, hogy a kétségtelenül a legjobban éneklő, fegyelmezett Feke Pál - óhatatlanul halványabb színészi teljesítménye okán - végül a háttérbe szorul a többnyire gyengébb énekteljesítményt nyújtó jobbnál jobb színészek között. Ha (hely híján) egyet kéne megnevezni, László Zsolt az: Asztrikjának egyetlen szemöldökrebbenése világok sorsáról dönt, egyetlen hangsúlya világokat értelmez. És Stohl András, a keservesen megfeszülő Koppány. Aztán Novák Péter, a pszichedelikus varázsló. A látványvilág stilizációja és eklektikus, jól eltalált korszerűsége mellett talán már nem nagyon kell érvelni. Nincs olyan, hogy történelmi hűség . Hahó, az István a király nem 1000-ben játszódik, hanem itt és most, és főleg a színpadon.

Választani muszáj, de a fináléban az összes szereplőre egyként rázárul a monstre díszletkorona. Távolról mutatós (ironikus vagy hivalkodóan giccses) záró kép; igazán ünnephez illő. De a kamera megint közel hozza az arcokat. Hevér Gábor, Znamenák István. Tanácstalanság van. Megrendülés van.