Fényképíró úr és Rézkarcoló kisasszony: Stekovics Gáspár és S. Horváth Ildikó tárlata a Szalonban

Élet, mosoly és zsongás van az Agora – Szalonban A titokzatos és vonzó házban a szombathelyi Fő tér sarkán, amelynek diszkrét függönyei már kintről is a vágyakozás, a sejtelem, a nehezen hozzáférhetőség érzetét keltik. (Nem újkeletű ez a titok-érzet, akkor is megvolt – sőt onnan van -, amikor az Art Café fölötti-mögötti házrészt még Művészetek Házának hívták.)

De ez most más. Újabban a kiállítótér közepén két sor szék szolgálja a kényelmet és a szemlélődést, a sarokban ugrásra kész, Kiss Márton keze alatt mindjárt kezessé váló (Bach: h-moll prelúdium és fúga) fényes fekete-fehér zongora, amely a puszta létével megfogalmazza az ünnepélyességet. A vászonra feszített tizenkét fekete-fehér Stekovics Gáspár-fotóból – egytől egyig nevezetes személyiségek lényét fölmutató portrék – és a közéjük ékelődő bűvös-bájos-játékos-árkádiai S. Horváth Ildikó-grafikákból térbe illően megrendezett kiállítást boldogan veszi birtokba a közönség.

Na jó, talán csak Várady Szabolcs képmása bújik el kicsit a – Lazáry Viktor alpolgármesteri köszöntőjével Ferenc pápa szombathelyi látogatásának távlatába helyezett – Szent Márton Ünnepet hirdető, ideiglenesen a térbe állított transzparens mögött; de még ennek az elbújásnak is értelme van. (Ennek az elbújásnak is lehet értelmet keresni.) Hiszen maga a Várady Szabolcs-fotó a résre, a rés mellett rögzített okos-ironikus-figyelő szempárra épít. A fotóhoz fűzött széljegyzet (igazi glossza-gyöngyszemekkel, verssorokkal hitelesítik, vállalják maguk is igaznak a megfotózottak a róluk készült érzékeny Stekovics-képet) ezúttal úgy szól, hogy: „A szélirány szerinted kedvező? Zsugorodik a zsugori idő. Szigliget, 2013. január 25. Várady Szabolcs”. A kulcsszó (ahogy annyiszor megállapítottuk már), Szigliget, az alkotóház, ahol a magyar alkotó értelmiség színe-virága időről időre megjelenik, hogy megváltoztassa a hely térfogatát. Ilyesmi történik itt és most is: a képek által megváltozik a hely térfogata. A kiállítás bejárásához különböző útvonalakat, csapongásokat választhatunk. Muszáj az elsők között odahajolni a Radnóti Sándorról készült gondolkodó-portréhoz (gomolygó ezüst hajkoronához gomolygó ezüst dohányfüst), a kép- és a szövegolvasás kedvéért is: „Ezt 'az arcképet választom rajzai közzűl, Fényképíró úr!' hálás köszönettel, Radnóti Sándor”. A képre a ráírt szöveg által máris másik kép, másik szöveg vetül, a szeretetteljes iróniával teli játék megkezdődik, vagy inkább folytatódik: irodalmi-alkotói sor alakul. Arany János nincs itt, és itt van mégis. Mert Aranyról élete utolsó éveiben az Akadémia albuma számára (lám, a megörökítés fontos gesztusa) egy fényképész több felvételt készített.

A fotók közül maga a költő választotta ki az akadémiai albumba szánt képet, mégpedig a „botost és kalapost”. A felvételhez fűzött néhány sorban meg is indokolta, miért: „Hogy melyik arcképem választom rajzai közül? Fényképíró úr! a botos és kalapost. Mint maradó vendég, ül s áll a többi nyugodtan, Menni csak egy készül; útja van: ez leszek én!” A menni készülés elkerülhetetlenségét, és a menni készüléssel való csökönyös és heroikus ellenszegülést reprezentálja minden fotográfia. (Az se kivétel, amely fiatal arcot mutat – gyorsan menni készül az ifjúság is. Innen nézve voltaképpen a világ összes fotója szomorú.) Ha egy ezüst hajkorona, akkor legyen itt még egy: Esterházy Péteré, válla fölött (a fotóra írva, persze) a személyes-magyarázó megjegyzéssel: „az országos gondok helye (melyek nyomják a vállat) EP”. (A biztonság kedvéért a helyre a vállon kicsi nyíl mutat.)

A leheletfinom Esterházy-irónia pont ahhoz a nagy, nehéz szerephez viszonyít, amely megköveteli, hogy az íróról hivatalos, kifejezetten az utókornak szóló portré készüljön (lásd! Arany János). Esterházy Péter (EP) szelíd eleganciával úgy fogadja, hogy hárítja is ezt a heroikus szerepet. És így tovább: tizenkét fotóportré – ezúttal a vászon keresztjére feszítve -, és tizenkét grafika: S. Horváth Ildikó kiállított munkáit a portrétulajdonosok művei ihlették. Ágh István, Esterházy Péter, Gergely Ágnes, itt van a falon Jordán Tamás, aztán Juhász Ferenc, Konrád György, Marsall László, Parti Nagy Lajos, Radnóti Sándor, Várady Szabolcs, Vörös István, Zalán Tibor. (Összesítésben 14:2 a férfiak javára.) Bár a virgonc, szerepjátékos Jordán-portré mellett Weöres Sándor virgonc, szerepjátékos tündérét, Bóbitát jeleníti meg az S. Horváth Ildikó-grafika. Persze Bóbita is egy Weöres-alakváltozat az ezer közül. Menyhért Anna egy Radnóti-album, pontosabban (Radnóti Miklós – Fényképek, Bp., Osiris, 1999.) okán-ürügyén gondolkodik el egyrészt azon, hogy valójában „kié” a fotó, hiszen a „Radnóti Miklós – Fényképek” című kötet olyan – amatőr és professzionális, művészi értékű – fotókat tartalmaz, amelyek nem Radnótitól valók, hanem Radnótiról készültek; a Radnóti név a köteten mégis szerzői névként szerepel. Menyhért Anna másrészt fölveti, hogy vajon része-e az arc az életműnek. Összefoglaló válasza pedig („a megoldás igénye nélkül”) úgy szól, hogy az arcot az életmű részévé tevő álláspont elfogadható számára, ha „az arcot, ugyanúgy, mint a verseket, olvasást és értelmezést igénylőnek tartjuk, kölcsönhatásban a többi arccal is.

Az első értelmezés mindjárt a fotósé, aki az arcot hordozóval együttműködésben létrehozta a maga alkotását, s ezután következnek a nézők, akik számára, ha nem a rejtvény megfejtésének tekintik, az arc újabb értelmezések, olvasatok lehetőségét nyújtja”. Stekovics Gáspár művészi fotói – mindig finom, bizalmi együttműködésben az „arc hordozójával” – pont ilyen értelmezési utakat nyitnak meg a néző, a befogadó előtt. S. Horváth Ildikó grafikái jelzők, virágok, csillagok ezen az úton. Vagy újabb ösvények. Fűzfa Balázs irodalomtörténész – mint a tárlat megnyitására fölkért első számú, professzionális néző – szóbeli esszéjében például azt ajánlja: Weöres Sándor derűjébe fogva szemléljük ezeket a fotókat, grafikákat. Háta mögött a megnyitón a Gergely Ágnes-portré, onnan idézi a magyar irodalom most megismert egyik legszebb mondatát: „A megtörtént és megálmodott metszéspontjában térdel a gyerekkor.” (Tényleg: a 12 legszebb vers után lehetne 12 legszebb mondat.) A Gergely Ágnes-mondat ihletésében utal arra, hogy a halandó embernek egyetlen lehetősége van az idő megállítására: az alkotás. Ez a kultúra, „az egyetlen dolog a világon, amely azzal szaporodik, hogy fogyasztják”. A kiállítás „fogyasztásához” Paul Ricoeur instrukcióját ajánlja, miszerint a fotó – a tekintet „bámulatraméltó rejtélye” által – voltaképpen nem fölismerésre, inkább felfedezésre vár.A felfedezéshez a megnyitón Varga Richárd szálgitáros saját dalai kívánnak jó utat. Hallhattuk ezeket a halk, erős dalokat máskor is, de most úgy tűnik, azért születtek meg, hogy itt megszólaljanak. Alattad a föld, fölötted az ég, a létra elveszett, mondja a Weöres-parafrázis. Keressük meg.