Anton Pavlovics most is itt kószál a kertek alatt

De tényleg nem kell megijedni. A Weöres Sándor Színház szabadtéri előadása egyrészt minden ízében megfelel a kötelező „könnyű nyári szórakoztatás" követelményeinek, másrészt (a megfeleléstől nem függetlenül) ritka szépen, mondhatni laboratóriumi körülmények között mutatja be a csodálatos bohózati működést. És ha a Savaria Történelmi Karnevál sokat ad arra, hogy az ünneplés álcája alatt, mintegy észrevétlenül a 2000 éves város történelmére is megtanítsa a szombathelyieket, akkor az idei karneválszínházi előadás, az Olasz szalmakalap legalább annyira tekinthető vérbő, eleven színházi leckének, mint szórakoztatásnak. Plusz néha elevenbe vág. Vagyis igazi színház.

A bohózat 19. századi francia atyamestere, Eugene Labiche Hamvai Kornél nyelvén szólal meg magyarul: friss, mint a legfrissebb nemzeti dohányáru. A világ legdurvább, abszurdba hajló (esőt a permetezőgépből) színházi műfaja rendszerint a házasság intézményét veszi célba, és lövi szét halálos pontossággal. Ezt teszi az Olasz szalmakalap is. Réthly Attila rendezésében nemcsak az a jó, hogy a legtermészetesebbnek ható kiszámítottsággal működteti a félreértések burjánzó mechanizmusát, hanem az is, hogy végtelenül kedvesen, szellemesen és finom iróniával abszolválja a bohózat eredendő durvaságát és érzékeny érzéketlenségét. Nem mellesleg fényesen igazolja a tételt, hogy a nevetés titka a gépiességet föltételező ismétlésben rejlik. Itt egyetlen Conchita Wurst-hasonmás nem elég, több kell. És aki megbotlik, azon reflexből nevetünk, az együttérzés csak azután jön, ez a törvény. A párizsi Olasz szalmakalapban divat „tikk". Az egyik (aztán a másik) a sajgó lábát rázza kényszeresen, mert kicsi a cipője; a másik mindig a vállát, mert szúrja valami tű. De mi ez ahhoz a gyönyörűséghez képest, ahogy mind elbeszél a másik mellett. Miközben így vagy úgy, de az elegáns kalapot üldözik, amely talán maga is illúzió: volt – nincs; van – és megint eltűnik. Mint maga a színház. Különben mindenki a helyén van, teszi a dolgát. A bohózati ritmus mindenhatósága szempontjából talán az a legszebb jelenet, amelyben az összes nő a vőlegényhez lép, és megcsókolja. Aztán következik a pont-annyi-amennyi-kell hatásszünet, amelyben a nézőnek leesik, hogy van itt még egy csiklandós lehetőség a srófolásra. És mire föltenné a kérdést, hogy vajon a rendező mit lép, már el is indulnak a fiúk, hogy sorban a vőlegényhez járuljanak. A múlt évadban a csodálatos Három nővér-vendégjátékkal beköszönt kaposvári színészhallgatók sok szépséget, üdeséget hoznak az előadásba. Jordán Tamás a süket, öreg, vidéki Vézinet bácsi szerepében megmutatja, mi az a poentírozás – miközben az „álomjelenetben" (álomkeringőre) csipetnyi sajgó költészetet, melankóliát is belelop a nevetésbe. És akit ma még győzködni kell arról, hogy Csehov az egyik (ha nem „a") legnagyobb vígjátékszerző, annak itt a bizonyíték: Vézinet bácsi a 19. század közepéről közeli rokona – működésében is – Firsznek, az öreg, süket inasnak az 1904-es Cseresznyéskertből, amelynek mélyén tökéletes bohózat lappang. „De finom dolog mandolinozni!", sóhajt föl a mezei pikniken romantikus hangulatban Jepihodov könyvelő (neki nem szűk az új csizmája, hanem állandóan csikorog), mire a finomkodó szobalány, Dunyasa visszarántja a földre: „Ez gitár és nem mandolin." A szombathelyi Labiche-bohózatban szól ez is, az is. Francia darab, olasz leves, orosz lekvár, magyar virtus.

Vigyázat: előadás után nem áll meg a belső magnó, muszáj dúdolni szakadatlanul, hogy „...nyár van, nyár van, mindörökre nyár...". Raccsolni lehet, de nem kötelező. Eshet is, fújhat is, csillog a derű.