Rendkívüli közlés – Mezey Katalin Kossuth-díjas író, költő Sárváron is az irodalom hálójában

„Egészen addig a pillanatig, amíg a kezembe nem nyomták, nem hittem el. Utána meg valószínűleg fel se fogtam, hogy mit jelent. Nagyon nagy megtiszteltetés ez mindenképpen, és hát igyekszem, hogy ki is érdemeljem. Ha meggondolja az ember, hogy ezt a díjat posztumusz megkapta Bartók Béla vagy József Attila, de megkapta Illyés Gyula vagy Pilinszky, Nagy László, Weöres Sándor, akkor nagyon úgy érzi: föl kell kötnie a fehérneműt, hogy ne legyen méltatlan az ő teljesítményükhöz. Természetesen van mögöttem egy életút, egy életmű, amit most már nem fogok felülmúlni, de igyekszem majd úgy rendbe szedni, hogy látszódjanak az erényei", mondja a Kossuth-díjról, amelyet az idén március 15-én vehetett át. Azt tartja, hogy „két ember között a legrövidebb út a vers". Miért?

„A Jóisten demokratikus, szórja a tehetséget” Fotó: Szendi Péter

„A vers mindig rendkívüli közlés. A legritkább esetben vagyunk egy másik emberrel olyan meghitt viszonyban, vagy ha meghitt viszonyban is vagyunk, olyan nyugodt pillanatunk ritkán van, hogy azt, ami legbelül foglalkoztat, amit valami módon titkolunk, szégyellünk – vagy nagyon fojtogat már, ki merjük mondani. Nemcsak a bűneinket szégyelljük, hanem az érzelmeinket is. Aztán előfordul, hogy addig halogatjuk, amíg már nincs kinek elmondani. A költő mást se csinál, mint ezeket az elhallgatott, nehezen kimondható dolgokat fogalmazza meg."

Ez a tétje a diákírók, diákköltők sárvári táborának is.

A műhelymunka után a fiatal szerzők kipörögnek a sárvári Nádasdy-vár udvarára, mindjárt véget ér a 38. találkozó. Már csak a zsűri megbeszélése van hátra.

Hogy micsoda Sárvár? „Évről évre három bolond nap." Mezey Katalin 1989 óta szervezi, tartja össze a ma már tényleg kárpát-medencei találkozót, amelyre a térség összes magyar tannyelvű középiskolájának diákjai pályázhatnak. És pályáznak is: minden évben még mindig két-háromszázan. Közülük ötvenen kapnak meghívást a találkozóra. Úgyhogy Sárvár egyrészt három bolond nap, másrészt meg: igazgyöngyhalászat. Mezey Katalin azt mondja, nem nehéz rábukkanni a tehetségre:

„A középiskolások lelkileg is nagyon közel vannak a költészethez, nyilván mert ilyenkor formálódik a személyiség. Az ember sok mindenre ekkor bukkan rá a felnőtt élet kihívásaiból, az érzelemvilága fölkavarodik. Már nem gyermek, de még nem felnőtt. Külső jegyei alapján felnőttnek tűnik, a felnőtt társadalom kezdi befogadni – és ez nem mindig hoz kellemes élményeket; a gyerekekkel kíméletesebb a társadalom. Nem mellesleg a tizenévesek jobbnál jobb költőkkel ismerkednek meg az iskolában. A nagy életművek ekkor válnak az ember belső, személyes élményévé. A klasszikus irodalom alapvető stúdium, mert – az esztétikai élményen túl – az életről a legtöbb tanítást innen kapjuk. Ezért nagy kár, hogy a tanárok egyre könnyebben föladják, beletörődnek, hogy a gyerekek keveset olvasnak. Ha először nem megy, próbálkozni kell. Azok, akik az irodalom iránt fogékonyak, ilyenkor sok klasszikust olvasnak. A lélek forrongása és a műveltség szélesítése pedig kihoz egy olyan teljesítményt, amely talán nem is érhető el még egyszer. Érvényes verseket, prózákat képesek írni ebben a korban. De még ha nem is lesz mindannyiukból író, költő, az a vers, próza, amit megfogalmaztak, benne marad a magyar nyelvű irodalomban. Persze az is könnyen lehet – ahogy már gyakran megtörtént –, hogy egy életmű induló darabjaival találkozunk itt. A Jóisten demokratikus, a tehetséget szórja. Szinte minden generációban vannak kiemelkedő teljesítmények. És bár a 20 évvel ezelőttihez képest csökkent ugyan a pályázók száma, most egyenletesebb és magasabb a színvonal. Nagyon sok jó költői, igazi irodalmi hatás érződik."

Mezey Katalin sokáig „nem meri" eldobni a „nem nyert" kategóriába sorolt pályázatokat, szemétbe semmiképpen nem jutnak ezek a művek. És nemegyszer előfordult már, hogy hosszú évek után olyan diákszerző nevével találkozott a régi borítékhalomban, aki időközben ismert szerzővé vált, csak a sárvári zsűri még nem méltányolta. Ez nem föltétlenül a zsűri hibája: van, aki később érik meg a feladatra.

Mezey Katalinnak tényleg mindenestül az élete az irodalom: férje, Oláh János költő, főszerkesztő, kiadóvezető; fia, Lackfi János szintén költő. Hogyan működnek a családban az irodalmi viszonyok?

„Érdekes dolgok ezek. Miközben egész életünk az irodalmi élet szervezésén belül zajlik, sokat beszélünk az irodalmi élet eseményeiről – egymás műveiről alig. Az első olvasóm legtöbbször a férjem; ahogy neki is én vagyok, gondolom. De azért nem mondhatom, hogy belelátunk az alkotási folyamatba, mert abba nem látunk bele – és nem is kérdezünk. Csak amikor kész van, akkor megmutatjuk. A fiunk pedig 18 éves korában beköltözött Máriaremetéről Budára az édesanyámhoz – őt ápolta, és az egyetem is közelebb volt –, aztán 20 évesen megnősült. Az első Lackfi-kötetet még mi adtuk ki, a férjem volt a szerkesztője. Ma már olyan olvasói vagyunk, mint bárki más."

Sárváron Kemény István, Vörös István és a többiek évről évre okos, szellemes, empatikus megállapításokkal segítik az ifjú szerzőket. Irodalomról van szó – és életről. Az ország kulturális életében (is) tapasztalható, rémisztő megosztottság távolinak tűnik. Mezey Katalin a megjegyzést úgy kommentálja, hogy „szörnyű velejárója a modernitásnak az életünk médiavisszhangja. Tulajdonképpen azon keresztül szólal meg a kulturális harc, amely persze létezik, de fölerősítést a média által nyer. A negatív indulatoktól átitatott rossz közérzet méreg, amely áthatja lassan az életünk egészét. Pedig élni csak békében lehet. A legádázabb harcos is békére vágyik, biztos vagyok benne."