Tökös-mákos jónapot mindenkinek! Vitéz László beköszön és összehajtogatja az ördögöt – aki szintén Pályi János

Pályi János - előadás előtt a Meseboltban Fotó: Trifusz Ádám

Nem beteg az - nem ápolni, hanem éltetni kell! Ez a véleménye Pályi János bábművésznek a 200 éves vásári bábhagyományról – és ő maga ezt teszi hosszú-hosszú évek óta: élteti, gyöngéden újratölti, saját képére formálja ezt a varázslatos örökséget, amelyet közvetlenül Kemény Henrik hagyott ránk. Egyszemélyes játékához nem kell más, csak a gyönyörűséges, bárhol könnyen fölállítható paraván és a kesztyűs bábok. (Tervezte Majoros Gyula.) „Csak”, hát persze. És kell hozzá a vándorbábjátékos, Pályi János: a teste-lelke, ügyessége, hihetetlen technikai tudása, kommunikációs képessége és figyelme. A legapróbb nézői megjegyzésre is reagál, és azonnal az előadás részesévé teszi. Nem véletlenül hangzik el mindjárt az elején a fölülírhatatlan ars poetica, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. Ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni”. Úgyhogy legyünk pontosak. Minden előadás gyűjtögetéssel kezdődik. Pályi János piros ingben kilép a paraván elé, és a gyerekekkel együtt összeállítja a listát. Szóval: Mi kell ahhoz, hogy megkezdődhessen a játék? Egy: közönség. Kettő: bábjátékos. Három: bábuk. Négy: történet. Hát akkor rajta. A bábjátékos addig kopogtat a paravánon, amíg Vitéz László föl nem ébred. Kopogunk – és beléphetünk a vásári játék birodalmába. Pályi János eltűnik a szemünk elől, pedig valójában akkor kezd el élni. Ő Vitéz László, ő a molnár – és ő az összes ördög, akiket a „nyelestükörrel” - ó, az a híres palacsintasütő! – újra meg újra jól le kell győzni. Vitéz László pedig mindig mindegyiket legyőzi. Összehajtogatja, kupán csapja, fejbe kólintja, kiüti. Legyőzi még a Halált is, közben alig észrevehetően odabiccent a rendezőnek, Kovács Ildikónak, aki a felhők mögül visszainteget neki.