Noé bárkája a nemeskocsi művésztelepen – Illés Erika és tanítványai átnéztek a szitán

Nemeskocs alig háromszáz lelkes település a celli járásban, körülbelül tíz kilométerre a várostól. De mintha egy másik bolygón lennénk, amikor megérkezünk. A hőség hatalmas, doromboló macskának tűnik, anyagszerűen tapintható a csönd, amely a lehúzott redőnyök mögül kiszűrődő hangok előterében valahogy még masszívabbnak és tökéletesebbnek tűnik. A nevével is kellemes, illatos hűvösséget árasztó levendulaházzal szemben vidám, színes fölirat hirdeti a kerítésre feszítve, hogy itt meg művésztelep működik. A hajdani gazdasági épületből kialakított műterem és kiállítótér nevében őrzi a régi funkciót: Magtár – ma is ritka kincsek, szárba szökkenő remények gyűjtőhelye. A házigazda Illés Erika szobrászművész, akinek vezetésével, a celli Kemenesaljai Művelődési Központ és Könyvtár közreműködésével 2005 óta minden nyáron megrendezik itt az egyhetes Magtár-tábort: a képzőművészet iránt érdeklődő fiatalok és kevésbé fiatalok részvételével. Korhatár nincs. Az idén gyerekek jöttek: óvodások és kisiskolások – érzékeny, a jóra-szépre könnyen kapható korosztály. „Tizenkét ismeretlen kisgyerek", akik gyorsan megnyíltak a helyzet előtt. Illés Erika nemcsak képzőművész, hanem művészet-terapeuta is, úgyhogy a táborozás mindig személyiségfejlesztéssel ér föl – ahogy persze a művészet gyakorlása és befogadása óhatatlanul minden pillanatban alakítja a személyiséget.

Az idei Magtár-táborban egyszerű, sokatmondó gyakorlattal kezdték az ismerkedést. Ha a kezedbe hajtod a fejed, elrejted az arcodat. De mi történik, ha szitán nézel át? „Az alapkérdésünk az volt, hogy önmagunkból mit szeretnénk megmutatni. A feladat pedig az, hogy magunkból annyit mondjunk el, amit szeretnénk, hogy mások is megismerjenek", mondja Erika – és mutatja hozzá a táborban készült kör alakú képeket. A kör a szitát idézi, mindaz pedig, ami benne látható, a gyerekek megnyilatkozási vágyából jött létre: abból, amit közölni szerettek volna önmagukból, önmagukról a világgal. Hogy mit szeretnek és mit szeretnének. Erika örömmel hívja föl a figyelmünket arra, hogy a telirajzolt körökben kifejezetten az emberi dolgok, emberi kapcsolatok dominálnak; erdő van, de számítógép sehol. (Persze megbeszélték azt is, hogy a számítógép hasznos holmi, csak módjával és célszerűen kell vele bánni.) Mindebből következően vizsgálták meg a gyerekek élő és élettelen viszonyát: „A beszélgetéseinkből kiderült, hogy ők semmitől se félnek, mégis elképzeltük a nagy vihart. Szemügyre vettük az udvaron a diófa viharban letört ágát, amely élőből élettelenné vált." Ezen az úton jutottak el a vízözönig és Noé világmentő bárkájáig, a megformázott népes állatsereglettel együtt.

A táborban volt sok játék, a gyerekek kipróbálhattak többféle technikát, a rajztól a vízfestéken és a kollázson át az agyagozásig. Fontos, hogy tiszteletben kellett tartani egymás munkáját: „Nem kerestük, hogy ki csinálta a rossz képet, csak megoldottuk a problémákat." A tábor egyik pillére mindig a bizalom: „Abból indulunk ki, hogy őszinték vagyunk egymással, megbízunk egymásban." A másik pillér annak tudatosítása, hogy „mindaz, amit itt csinálunk, fontos". És tényleg, mi lehetne fontosabb például annál, hogy a fény elűzi a sötétséget? A Magtár-kiállítás egyik gyerekfestménye ezt meséli el.

A Magtár-tábor véget ért, de a művésztelep nem zár be, sőt: a művésztelepi működés még csak most következik. Augusztus végén vasi képzőművészek előtt nyílik meg Illés Erika műterme. A hely ideális az elmélyült alkotásra. Vízözönveszélyben valóságos Noé bárkája.