Lerúgni a csillagot az égről - Az Ungaresca hatodik évtizede

Kora délelőtt az MMIK aulájában találkozunk, hol máshol. Pontosak és frissek. Felpattannak a szófáról és elém sietnek, a mozgásukban van valami rendkívüli, hiába egész életükben táncoltak mindketten. Meg is jegyzem, milyen fantasztikusan néznek ki, csak legyintenek, hogy mindig ezt mondom. Igen, hiszen valóban ez az igazság. Gedi lelkesen mesélni kezd, Pál mosolyog, és nagy egyetértésben ismertetnek meg az együttes történetével. Amikor a meghívót átnyújtják, szépen végigolvassuk, mi minden születik újjá a színpadon.

A senior csapat ötlete 1990-ben egy jubileumi műsor után fogant meg, hiszen azok a táncosok, akik a munkájuk és a családi elkötelezettségek miatt kevesebbet tudtak próbára járni, szerettek volna mégis együtt maradni. Gedi szerint most is van negyvenéves tagja a nagy együttesnek, olyan friss, hogy a csillagot is lerúgja az égről, mégis más elvárásoknak kell manapság megfelelni. Mindenki százfelé rohan, az asszonyok meg nyilván két-három kisgyerek mellől nem tudnak olyan gyakran elszakadni, ahányszor az együttesnek próbálni kellene. Nem a kiöregedett táncosok klubját hozták létre tehát, hanem azoknak biztosítottak csapatot, akik kevesebb időt tudtak szorítani a próbákra. Ez egyébként is egyedülálló kezdeményezés volt, ennek mintájára később sok helyen alakult senior együttes az országban. A művészeti vezető nevetve mesélte, hogy ő valójában nem hitt ebben az egészben. Mindig is voltak idősebb táncosok, most például még hatvanhat évesek is táncolnak az együttesben. Olyan is van, akinek a forgóját műtötték! Kicsit át kellett alakítani a koreográfiát, ahogy Gedi fogalmaz, a lábukra kellett szabni a lépéseket. Amikor megkérdezem, mit jelent ez pontosan, úgy magyarázza, nem fickósan táncolnak a seniorok, sokkal inkább nevezhetnénk markáns előadásmódnak.

A megjelenésük azonban olyannyira sugárzik, hogy a közönség rajongásig szereti őket. Az idősebbek már öt alkalommal nyertek show-tánc Európa-bajnokságot folklór kategóriában. Mesélnek arról is, hogyan nőnek fel a kicsik a próbateremben. Szüleik gyakran hosszú éveken át együtt táncoltak, a mozgás intimitása egyre közelebb hozza őket egymáshoz, megszeretik egymást, a lányok várandósan is fellépnek, majd a gyerekekkel együtt térnek vissza. Aztán ők maguk is táncolni kezdenek. Most is velük járja majd egy kismama. Gedi nagyra nyílt szemmel kérdezi, kicsoda. Amikor megtudja, összecsapja a tenyerét és szélesen elmosolyodik, mert ezt észre sem vette.

Soós Pál hozzáfűzi, egy táncos a másik testének szagából tudja, éppen milyen állapotban is van a partnere. Fontos információ ez, ősi tapasztalás, könnyebben megy így a munka. A november 7-ére hirdetett esten történeti táncokat, táncszínházi előadást is láthat a közönség, részleteket a Don Quijote-darabból és verbunkot is táncolnak majd. A Boglya Népzenei Együttes mellett fellép a sárvári Regös Népzenei Együttes, aki a kezdetekkor is ott játszott az Ungaresca mellett és a körmendi senior csapat is a színpadra áll. Megtudom, Pesovár Ernő szakmai felkészültsége, csodálatos táncművészi és pedagógusi munkája húzódik meg a siker mögött. Ezt folytatta Horváth János is. Pál elmondja, Pesovár mélyen ismerte ezt a kultúrát, mindent tudott a táncról, elsőként kapott Kossuth-díjat ebben a kategóriában. Az ő útmutatása garancia a minőségre, ezt folytatta Gedi és most ebben az irányban halad Horváth Győző, a művészeti vezető fia is, akinek korábban sem voltak másfajta ambíciói. Ahogy édesapja mesélte, először ki is küldte a gyereket a próbáról. Ott ugyanis fegyelemnek kell lennie! Ők aztán nem szöktek el, inkább megszokták a rendet. Ha a papa felemelte a hangját, annak oka volt, a munka iránti alázat, a maximalizmus, a szakmai megszállottság.

Soós Pál Aranysarkantyús Táncos, iskolaigazgató volt hosszú éveken át, de a tánc az igazi szenvedélye. 1968 és 81 között volt az Ungaresca tagja, aztán családot alapított, jöttek a gyerekek, mégis érezte, hiányzik valami az életéből. Az egyensúly akkor billent a helyére, amikor visszatért a színpadra az új senior csapattal.

Elmondom a táncosoknak, egyszer láttam egy portréfilmet Maurice Béjart-ról, aki élete vége felé elhízott és megöregedett, de ahogyan egy szál rózsával a kezében előjátszott egy mozdulatsort, annyira gyönyörű volt kijöttek a könnyeim. Nevettek rajtam, ahogy azon is, ahogy párok tangózásáról meséltem, akik összetapasztott homlokkal ringanak együtt, valahol Argentínában. Pál azt mondja, itt majd látsz ilyet, tudjuk, miről beszélsz! A szenvedélyről, és nevet. Hozzáteszem, engem nézőként nem érdekel a technika sokkal inkább az érzés, az elragadtatás, ahogy együtt dolgozik egy egész csapat a sikerért. Állítólag Mojszejev is ilyen volt, száz évesen is instruálta a művészeit, és csak rá egy évre hagyta itt a világot. A mai trendek mellett fontos megőrizni a hagyományt is. Az Ungaresca mindig is egyszerre volt ősi mozdulatok őrzője és merész újító.