2016.02.16. 20:13
"Ki mit csinál, higgye el!" - A 85 éves Vörös Ferenc az akvarellre, a virágokra és a női szépségre esküszik
Szombathely – "Csak az első száz év nehéz, utána már könnyű lesz", biztatta a Tea & Tudomány-délután népes közönségét Vörös Ferenc képzőművész és rajztanár, a jövőre 100. születésnapját ünneplő Kanizsai Dorottya Gimnázium ünnepi sorozatának keddi vendége. Ő maga alig néhány hete volt 85 éves, úgyhogy hihetünk neki. Történelem és rajz szakos tanárként végzett a pécsi főiskolán, tanítványainak se szeri, se száma. 1983-tól húsz éven volt a KDG rajztanára.
A teadélután alapmondata, Vörös Ferenc ars poeticája egyébként is úgy szól, hogy ki mit mond és csinál, higgyen benne - különben hogyan hihetnék el mások is. Nyilván a tehetséges tanítványok hosszú sorát szintén azzal fogta meg, hogy ő maga elhitte, amit mondott – elhitte, amit csinált. (Nemrég a Szombathelyi Képtárban volt tárlata, együtt művésszé lett egykori tanítványaival. Éppen a Kanizsai Dorottya Gimnáziumban volt Vörös Ferenc-tanítvány Cebula Anna művészettörténész, a képtár jelenlegi igazgatója.)
Vörös Ferenc alkotóként elsősorban a természetelvű akvarellre esküszik: „romantikus impresszionistaként” ma is ugyanolyan ámulattal beszél a vizes papíron anyagszerűen, egyúttal légiesen felfénylő női hátakról, hajlatokról, tapintható erekről, csillogó ékszerekről, hajkoronákról (az embernek kedve támad beletúrni), mint amikor először látott hasonlót Soproni Horváth József műtermében. Akkor döntött úgy, hogy (bár azóta is sokféle technikát művel) ő is hátrébb sorolja az olajat, és inkább bevizezi a papírt: az akvarell úgy az igazi. Nehéz műfaj ez: gyorsnak és pontosnak kell lenni, javítani nem lehet – és ha elszáll a pillanat, minden hiába, a fény kialszik. Ráfesteni felesleges, ha egyszer „bedöglött”, nem telik meg élettel soha.
Miközben az egykori tanárkolléga, a KDG mai igazgatója, Módos Tibor - és a gimnázium mai rajztanára, utóda a katedrán, Nagy Tamás kérdezi, a háttérben vetített Vörös Ferenc-akvarellek peregnek: természetesen mind a jókor megragadott pillanat „fénylő” bizonyítékai. Főleg női portrék. A tanár úr elkötelezett híve a női szépségnek, egyáltalán: a szépségnek – amelyre saját bevallása szerint először Sárváron csodálkozott rá: szülei kertészettel foglalkoztak, ő pedig tobzódott abban a sokféle szépségben, amit a virágok kínáltak föl a puszta létezésükkel. Nem bírt ezzel a szépséggel betelni.
És ezzel meg is érkeztünk az akvarellhez: minden Vörös Ferenc-alkotás azt hirdeti, amit az alkotójuk ki is mond a Tea & Tudomány-délutánon, „ezek a mosolyos arcok, gyönyörű fejek, múltidéző tekintetek” barátságos légkörében: „Higgyék el, az élet nagyon szép.” És mi elhisszük, mert ő elhiszi; ugye?
