Kultúra

2016.11.04. 17:25

Egy kislány, aki sokat dolgozik: Hartai Petra a Weöres Sándor Színház társulatából

Ragyog, csintalanul mosolyog, őzike a szeme. Legutóbb a Thália Színház zuhanyzójában zokogott egy jót, a Ványa bá-vendégjáték után. Szonyáért megkapta a legígéretesebb pályakezdő színésznő díját. A szombathelyi színháznál nincs alkalmasabb terep az ígéretek beváltására.

Ölbei Lívia

- Az milyen, amikor az Ahogy tetszik-előadás végén egyedül maradsz a színpad közepén a fényben, és széttárt karral visszahívod a kollégákat meghajolni? Hófehérben, ragyogó mosollyal, gyönyörűen: te vagy a főszereplő.

- Amikor először próbáltuk a tapsrendet, odasúgtam Barninak, hogy „ne hagyj itt”. Zavarban voltam. Mondta is Ádám, hogy azért legközelebb ügyesebben vezessem le a tapsrendet.

- Azóta megszoktad? Horgas Ádám rendezőnek már egy szava sem lehet.

– Nem tudom, hogy meg lehet-e szokni. Most már megdolgoztam, megdolgoztunk érte. Jó látni, ahogy jönnek be a többiek, mosolyogva – a közönség pedig tapsol. Ma például diákok nézték az előadást, és tetszett nekik; ez különösen nagy szó. A Ványa bá-bemutató után tapasztaltam meg először igazán a taps erejét. Hogy mennyire kell, mennyire jólesik a visszajelzés: érdemes dolgozni.

Fotó: Unger Tamás

- Megtapsoltuk nagyon azt a kaposvári Három nővér-előadást is, amelyben először léptél színpadra Szombathelyen. Tudtátok, hogy válogatás lesz?

– Tudtuk, hogy van tétje. Arra nagyon emlékszem, hogy Jordán Tamástól mennyire meg voltunk illetődve. Jesszusatyám, itt van Jordán Tamás! És nézi az előadást.

- Közbevetőleg: azóta meg az ifjú feleségét is eljátszottad a Mandragórában - illetve játszod most is, hiszen az előadás még műsoron van.

– Tamás egyszerűen fantasztikus, ezt nem tudom másképpen mondani. Jó a közelében lenni. Inspirál: elképesztő a kiapadhatatlan energiája, a játékos kedve, az empátiája. Az a műhely, amit létrehozott és működtet Szombathelyen. A Mandragóra párhuzamosan ment bérletben A falu rosszával. Mi előbb végeztünk, de mindig megvártuk a Mohácsi-előadás végét: sokat beszélgettünk. Imádom hallgatni a történeteit is.

- A Weöres Sándor Színházról mennyit tudtatok, amikor anno elhoztátok Szombathelyre a Csehov-vizsgaelőadást?

– Akkor annyit tudtunk, hogy nemrégiben alapított színház, jó bázis. De abban az időben általában sem sokat érzékeltünk a külvilágból: az egyetemen három évig rendesen be voltunk zárva. Gyakorlatilag csak az osztály, a közös munka létezett, elsősorban az osztályfőnökünkkel, Kocsis Palival, akinek rengeteget köszönhetek. És persze másokkal is: a Három nővér-előadásnak például Kelemen József volt a rendezője.

- Hogyan derült ki, hogy éppen ti öten folytatjátok, folytathatjátok Szombathelyen; hogy akkor ezentúl a Weöres Sándor Színház lesz a gyakorlóhelyetek?

– Előadás után megbeszélés volt fönt, az öltözőben. Csapó Virág – ő kísért minket, Pali éppen nem jött velünk – egyszerűen felolvasta az öt nevet. Edvi Henrietta, Hartai Petra, Jámbor Nándor, Kenderes Csaba, Matusek Attila. És kész.

- Hogyan fogadtad a hírt?

– Zokogtam a falnak fordulva, lenn, a hátsó kijáratnál. Minden benne volt ebben: az öröm, a megkönnyebbülés, a várakozás, hogy valami kezdődik, valami véget ér. Minden. Kirobbant a felgyülemlett feszültség. Nándi vigasztalt, már akkor is ő volt az egyik legjobb barátom. Igazi barát. Így működöm: sokáig magamban tartok sok mindent. Aztán egyszer csak vége, muszáj kiengedni.

- Jártodban-keltedben állandóan valami napsugaras derű árad belőled.

- Alapvetően boldog ember vagyok. És erre is hangolom magam. Mert azt tapasztalom – és ebben van valami félelmetes –, hogy sokan elfelejtenek körülnézni, megállni, hogy hahó, hol is vagyok, ki is vagyok, kik vannak mellettem; és örülni annak, amijük van. Én próbálom értékelni azt, ami körülvesz. Ezt a képességet biztosan a családomnak köszönhetem. Anyukám, apukám, nővérem – akinek éppen kisbabája van –, öcsém: ők az én erős hátterem, akikre mindig, de tényleg minden pillanatban számíthatok. Annyi szeretetet kaptam otthon, hogy megtanultam adni – úgy, hogy nem várok cserébe semmit.

- Érdekes ez: egy körültekintő, tudatos, tapasztalt, hovatovább bölcs embert hallok, és közben itt ül velem szemben egy szertelen, bűbájos, őzikeszemű kislány.

– Tényleg szertelen vagyok és... stréber. Igen: stréber! Ezt bárki megmondhatja. A kettő együtt van meg bennem. Kaposváron is mindenbe belevetettem magam, mindenből kivettem a részem. Hajnali három-négyig ültem mondjuk a New Yorkban – az volt az egyik törzshelyünk –, de másnap reggel pontban nyolckor megjelentem a próbán és csináltam, amit kellett. Ha bukfencezni kellett, akkor azt.

- Mi ez? Szabálykövetés? Megfelelési vágy? Ha az, kinek?

- Megfelelni? Most már talán magamnak. Volt idő, amikor erősen függtem külső véleményektől. Itt, Szombathelyen tanultam meg, hogy azoknak tartozom, akik nekem fontosak. Azt például sosem felejtem el, amikor a családom eljött megnézni a Ványa bá-t, és a végén édesapám úgy sírt – látod, már megint a zokogás -, mint egy kisgyerek. Pedig racionális ember. A nővérem viccelődött is vele, hogy „apa, az én munkahelyemre mikor jössz be sírni”. De azt hiszem, se szabálykövetés, se megfelelési vágy: egyszerűen csak szeretném maximálisan, minden percében és porcikájában megélni az életet.

- Mi mindent tanultál még Szombathelyen?

– Nehéz erre válaszolni, mert még most is az a dolgom, hogy tanuljak, rengeteget tanuljak. De mindenekelőtt talán azt, hogy már nem görcsölök rá fölöslegesen dolgokra. Az első komoly munkám a Parasztopera volt – zenés előadás, és én Kaposváron két évig föl voltam mentve énekből. De, tényleg! Az volt az alapvető tapasztalatom az énekléssel, hogy akarok valamit, de nem jön ki. Nem az jön ki, amit akarok. Úgyhogy inkább feladtam. Itt meg rögtön megkaptam Julika szerepét: most mi lesz. Mohácsi János – akit persze már ismertem Kaposvárról – nyugtatott, hogy nem lesz baj. Mindenki sokat segített, az első perctől: Mertz Tibi, Szabó Tibke, Bánfalvi Eszter, Kiss Mari. Naponta ettem a Maci-mézet, leszoktam a dohányzásról. És egyszer csak elhittem, hogy sikerülhet.

- Most jön az, hogy egy vidéki színház azért jó iskola, mert sokfélét lehet játszani. A te szereplistád két év után ehhez képest is imponáló. Julika, Velika, Dora, legújabban Rozalinda. Beszéljünk kicsit a Ványa bá-ról: az idei budapesti Thália Fesztivál legjobb előadásáról. Szonyáért külön elismerést is kaptál: a legígéretesebb pályakezdő színésznőnek járó díjat.

- Hogy is mondta Alföldi? Egy színésznek a sikerhez 80 százalék szerencsére és öt százalék tehetségre van szüksége. Végtelenül hálás vagyok, hogy ennyire bízik bennem a színház. A Ványa bá-előadás Réthly Attilával szerencsés csillagzat alatt született: gondolkodós csapat jött össze. Nem az volt, hogy ettől eddig tart a munkaidő, és viszontlátásra: próba után rendszeresen együtt maradtunk – Nagy Cili, Mertz Tibi, Réthly Attila -, sokat beszélgettünk. Valami jót akartunk összehozni közösen. Kíváncsiak voltunk egymásra, nem rutinszerűen dolgoztunk. Ráadásul a „Ványa bá-ból” írtam a szakdolgozatomat, nagyon izgalmas munka volt, sok mindenre rájöttem közben. Szonya pedig – én vagyok. Mert amikor föltettem a kérdést, hogy nekem mi a legfontosabb ebben a lányban, és milyennek látják a többiek, akkor kiderült, hogy ő az, aki soha nem adja föl: Szonya egy kislány, aki sokat dolgozik. És én? Egy kislány vagyok, aki sokat dolgozik. Hát így. Tamás – Jordán – a Ványa bá-premier után azzal fogadott, amit G.B. Shaw mondott egyszer kedvenc színésznőjének: „Bevetted Londont.”

- ...és aztán Budapestet...

– Az elismerés mindig nagy öröm, de szerintem az élmény teszi igazán széppé és felejthetetlenné azt az estét, nem pedig a díj. Akkor már mélyen bennünk volt, hogy ez a vége; hogy a vendégjáték búcsúzás is. Talán éppen ezért sikerült olyan jól: örömből játszottunk és fájdalomból. Na, ott zokogtam megint egy jót: előadás után a Thália zuhanyzójában minden feszültséget kiadtam magamból.

 

SZÍNES ÉS SOHAVÉGETNEMÉRŐS

„Kerekes Évi. A legfőbb főszereplő. Sokan pályáztak a szerepre, végül Hartai Petra győzött. Kedves, szertelen, vidám kislány. Már bemutatkozott a Képben vagyunk?! élő adásában, műsort vezetett, hibátlanul (...).” Az internetes naplóbejegyzés Takács Verától, a Mi, szemüvegesek című ifjúsági film forgatókönyvírójától-rendezőjétől való. A bejegyzés dátuma: 2004. január 3-a. (A filmet ihlető regényt Fehér Klára írta.)

Petra számára egy percig nem volt kérdés, hogy „mi lesz, ha nagy lesz”. Tudta, hogy színész. A budapesti Vörösmarty Gimnázium drámatagozatán érettségizett 2011-ben, aztán fölvették a Kaposvári Egyetem színművész szakára, Kocsis Pál osztályába: „Mindig fontos lesz számomra ez az időszak. Negyedévesen érkezem Szombathelyre, nyitott szemmel, nyitott szívvel.” Így barátkozik, ismerkedik a szerepeivel is. Mindenekelőtt megnézi, hogy a név mit jelent. Aztán eldönti, hogy milyen színnel jelöli ki a példányban a saját szövegét. Szonya például sárga volt; azt jelenti, bölcsesség. A Ványa bá-előadások előtt mindig Chopint hallgatott. Az Ahogy tetszik előtt trenírozásnak jól jön a dübörgés. A Shakespeare-főszerep színe kék: „Képzeld, Rozalinda paripát jelent.” Vagyis titkos összefüggések mozgatták Horgas Ádámot, amikor az előadás legfőbb metaforájának a szabadon vágtázó lovakat tette meg.

Még bőven műsoron a bérletes Shakespeare-széria, de Petra már új bemutatóra készül: ezúttal nem a felesége lesz Jordán Tamásnak, hanem a dédunokája. A Dédi-premierrel majdnem egy időben kerül a mozikba a Sohavégetnemérős című új magyar (szkeccs)film, Tiszeker Dániel rendezésében: benne csupa fiatal színész, köztük van Hartai Petra is. Mert „jó néha kirepülni, aztán hazajönni”. És dolgozni, dolgozni, dolgozni. Bírja, még szép: Petra azt jelenti, hogy kőszikla.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!