Álmodtam egy városról – Kelemen Zoltán színész a Hölgyklubban

A Szombathelyen született színész a budapesti színiiskola elvégzése után a zalaegerszegi, majd a győri színházhoz szerződött és a Weöres Sándor Színház megnyitásakor visszatért szülővárosába. Színészi munkája mellett éveken keresztül a Savaria Történelmi Karnevál egyik legnépszerűbb előadásának, a Rabszolgavásárnak volt írója és rendezője.

Fotó: Tátrainé Kulcsár Irén

Novellákat és verseket ír, 2005-ben jelent meg Korkórkörtérkép című novelláskötete, majd 2016-ban Középkorom címmel első verseskönyve.

„Ha nem írhatnék, nem tudnék létezni” – mondta a színész, és hozzátette:

„Egy művészember életében kötelesség a folyamatos önismeret és a világgal való kapcsolatainak boncolgatása”. Ennek az elmélkedésnek egyik gyümölcse az „Álmodtam” című verse, amelyben a város jelképként szerepel, bár számára nemcsak az utcákat, a tereket, a házakat jelenti, hanem elsősorban az embereket, az emberi kapcsolatokat, az esztétikai viszonyulásokat, az életet.

„Álmodtam egy városról, melynek utcáit
a szabadság csókjaival szórtam tele,
miközben a fiatalság magabiztos,
ártatlan gőgjével hitt sérthetetlenség
érzésével nézve láttam a változót,
ahol a múlás, az örökkévalóság
díszes ablakán ezüstösen csillant,
fényt adva szárnyalásra váró léleknek, „

Továbbfűzve gondolatát egy következő versében, melyet szintén elszavalt a megjelenteknek, a szimbólum úgy jelenik meg, hogy valamiféle romlás áll fenn az emberi kapcsolatokban, és lélekszakadt keresés van a gyökerek után, ahol súlya van egy hely tradíciójának, az épített örökségnek:

„Hová tűnt a város, szívemmel határos,
hol bolyongtam a fényben és vaksötétben,
hol repültek évek, hová visszatérek
ha fázom egy másik városban álmomban,
vagy ébrenlétben lakótelepi szélben”

Kelemen Zoltán elmondta, hogy nem elefántcsonttoronyba zárva, nem önmagáért a művészetnek szánja verseit és novelláit. Úgy érzi, gondolatait, érzéseit fel kell dolgoznia és eljuttatni az embereknek, hogy általa közösen megértsék a világot.

Szerinte önmagában vannak a dolgok, feszülnek a láncok, és ezáltal bizonytalanná, határozatlanná válnak az emberek, egyre magányosabbak lesznek az életben, félnek, és aki fél, az gyűlöl.

Színészi munkásságáról szólva mosolyogva mondta közönségének: „Színház szűz voltam, nem tudom mikor érkeztem meg ahhoz a ponthoz, amelynél rádöbbentem: a színészet egyszerre mesterség és hivatás ” Elszántsága az évek során egyre erősebb lett, fantasztikus iránymutató dolgokat tapasztal, egyre inkább tudatosul benne, milyen meghatározó a téma és a mód, ahogy az emberekhez szól. Nagyon fontos számára a felkészültség, az emberség, a szándék, bár nem kell mindenben egyetérteni, de felelősséggel kell csinálni, sokszor megérzi előadás közben, ahogy vibrál a levegő közte és a közönség között.

Beszélt a Középkorom című verseskönyvéről, amelynek címe egyrészt saját biológiai korára utal, arra, hogy a kora ifjúság elmúlása után ma már másképp látja a körülötte lévő világot, embereket, eseményeket és ebből a másképp látásból születtek a versek, a dalszövegek. Az igényes külsejű könyv, melynek borítóját Bonyhádi Károly tervezte, négy önálló ciklusból áll, az első a „Hétköznapok sanzonjai”, személyes ihletésű versek, dalszövegek, belőlük készült a Völgyi Attilával közös sanzonest.

A „Közélhetetlenség” című fejezetben szociográfiai ihletésű költemények vannak, a harmadik ciklus „A hiány esztétikája” címet kapta, itt magánjellegű versek olvashatók. Az utolsó ciklus a „Definíciók” , rendkívül vicces, egymondatos versek összessége, játék a szavakkal, mondatokkal, szimbólumokkal.

A népszerű színész a hölgyklubbéli közvetlen hangú előadását, a beszélgetést stílusosan egy rövid költeményével zárta:

„Ő már mindent látott, így énrám nem nézett,

Fal felé fordulva várta a nemlétet.

Nem éber nappal, nem álmodott éjszaka,

Köntösén átjárt az elmúlás illata.”