David Bowie (1947-2016): minek a feltámadás?

Ez az ember 69 évesen olyan rockalbumot jelentetett meg, amely első lett a brit és amerikai eladási listákon.

Ez az ember minden hétfői hír ellenére halhatatlan.

A hír pedig az, hogy 69 éves korában elhunyt David Bowie.

David Bowie néhány nappal ezelőtt megjelent lemezének első száma a Lazarus volt, amely klipjében és szövegében a feltámadásra emlékeztette a rajongókat. Hiszen Bowie már egy évtizede nem lépett fel, és néhány évvel ezelőtti feledhető lemezén kívül senki sem tudott róla semmit. Most már tudjuk, hogy megint egy lépéssel előttünk járt, és amikor a feltámadásról énekelt, valójában a halálra készült. Zseniális búcsú, jellemző rá.Hiszen éppen ezért lett a rock történetének egyik legnagyobb hatású figurája: (szinte) sohasem követett semmilyen divatot, nem foglalkozott a tömegigénnyel, hanem ő maga diktálta a trendeket. Ő maga tette divattá a kívülállást, a furcsaságot, az idegenséget, csupa olyan dolgot, amelyből aztán öt évtizeden át építkezett a popkultúra.

Ikon lett, amikor egy másik bolygóról érkezett popsztárnak öltözött (Ziggy Stardust, 1973), az maradt, amikor amerikai soult játszott vagy a híres berlini trilógiát megalkotta a hetvenes években. Igazán populárissá (a szó minden értelmében) a nyolcvanas években vált, pedig zenei-művészi értelemben az volt a leggyengébb korszaka. Új nemzedék fedezte fel őt elektronikus kísérletei közben, a kilencvenes évek közepétől – ekkor játszott először és immár sajnos biztosan utoljára is a Sziget-fesztiválon, amelynek azóta is talán ez a leglátogatottabb koncertje. Néhány újabb, minőségi album után pedig az eltűnés, a családi kör – ekkor már csak a legenda épült.

A legjobban talán zenészkollégája, Peter Gabriel megemlékező szavai foglalják össze, mit is jelentett különleges figurája a popzenében: „mindig kutatott, kihívások elé állított és megihletett bárkit, aki a zenei, a divat és a társadalom határait feszegette”.