Egy szomorú népvándorlás hontalanjai – Dunai Andrea dokumentum-regényének szálai Berlinből Szombathelyre vezetnek

Letehetetlen olvasmány, amely egy Magyarországon máig kevéssé ismert témát dolgoz föl: azoknak a holokauszt-túlélő magyar zsidóknak a történetét, akiket 1945-ben német koncentrációs táborokban ért a fölszabadulás, ott váltak – sorstársaik ezreivel együtt - hivatalos státusuk szerint is akár évekre  hontalanná.

A Hatvany-per és az irodalom

Dunai Andreával Szombathelyen találkoztunk: annak idején az első séta után annyira megszerette a várost, hogy  azóta minden nyáron eltölt itt egy hetet, kedveli a környéket is. Egyébként 1989 óta él Berlinben, az utóbbi években főleg proveniencia-kutatással foglalkozik: műtárgyak származástörténetét tárja föl különböző jóvátételi (restitúciós)  ügyekhez. Tudományos igényű kutatásainak közzétételéhez nem először választott regényes formát: a Levelek a hontalanságból-regény megírása előtt négy évvel, 2009-ben jelent meg Budapesten Az évszázad jóvátételi pere című kötete, amely  korabeli dokumentumok, periratok alapján a Hatvany-pert dolgozza föl a krimik érdekfeszítő izgalmasságával. A magyar zsidó Hatvany család történetének megismerése a múlt századfordulós Magyarország gazdasági-művészeti életének  megértése szempontjából is elengedhetetlen.  Elég, ha itt most „csak” Adyt vagy József Attilát említjük: Báró Hatvany Lajos – vagy báró Hatvany Bertalan – értő és hathatós támogatása nélkül egyikük se lehetett volna az, ami; és ezt szó szerint kell érteni. Dunai Andrea kötete annak a Nyugat-Németországban (NSZK, ha még emlékszünk) lezajlott   jóvátételi pernek ered a nyomába, amelynek a II. világháborúban nagyrészt elveszett  Hatvany Ferenc-műgyűjtemény volt a tárgya.

„És még finoman fogalmaztam”

Nem kevésbé izgalmas a Levelek a hontalanságból címmel az Aura Kiadónál megjelent újabb Dunai Andrea-kötet tematikája: a magyar zsidó hontalan személyek sorsa a nyugati megszállási övezetekben a II. világháború után. Talán éppen akkor lépkedünk el a szombathelyi Király utcában az emlékezés szolgálatában elhelyezett, napfényben föl-fölszikrázó botlatókő mellett, amikor Andrea arról beszél: levéltári kutatásai során őt magát is meglepte, hogy a különben bőséges „hontalan-irodalomból” mennyire hiányoznak a magyarok. A lehetséges okok között említi, hogy a magyar zsidók –  a baltikumiakkal ellentétben –  nem beszélték a jiddist, a korabeli hontalan-periodikák nyelve pedig jórészt a jiddis volt. Létezett azért magyar DP-sajtóorgánum is, az Utunk. DP – azaz Displaced Persons – azaz a II. világháború utáni Európában regisztrált hontalanok milliói, köztük a koncentrációs táborokban felszabadult zsidók. Ahogy Dunai Andrea kísérőtanulmánnyal és névjegyzékkel ellátott, izgalmas – egyben hiánypótló -  levélregényének egyik főszereplője, Jakab fogalmaz:  „Szóval, szabad ember vagyok, s a múlt héten az amerikai felszabadítóktól megkaptam a hivatalos hontalan státuszt, ők úgy mondják, Displaced Person, rövidítve DP. Isten a tanúm rá, előtte sose hallottam ezt a kifejezést, nem is tudom pontosan magyarra lefordítani. Hazájából kiebrudalt vagy elhurcolt személy, és még finoman fogalmaztam.” Az idézet Jakab első leveléből való, a keltezés 1945. június 3-át mutatja, a helyszín Feldafing. A gyanútlan olvasó ekkor még nem tudja azt, amitől egyet lapozva ha lehet, még nagyobb érdeklődéssel kezdi követni a történetet, föltéve, hogy ő maga is Vas megyei. A 11. oldalon kiderül, hogy Jakab húga, Jolán Szombathelyen él – oda megy a levél:  „Holnap indul egy Joint'-küldöttség Magyarországra, ők viszik a levelet. Azt mondják, beviszik Szombathelyre, van ott képviseletük.” A három testvér: a rémségek idején Felsőcsatáron bujdokló, hivatása szerint orvos Jolán, a már korábban Amerikába emigrált, New York-ban sikeres újságíróvá lett  György/George és a koncentrációs táborban fölszabadított, történész Jakab (az akár bibliai is  értelemben vehető „forrás”) levelezése fiktív, de a levelek minden sora valós tényeken alapul. Ahogy a kísérőtanulmányban olvasható: „A magyar zsidók a különböző táborok kimutatásain az Ungarn (Magyarország) alfejezetekben tűnnek fel. Jakab ekként vétetett fel a könyvbe: Ungarn – Feldafing – Jakab Koermoes – geb. Szombathely, 29. Mai 1914.”

„A szereplők szinte személyes ismerőseim”

A könyvhöz Randolf L. Braham amerikai történész-professzor írt bevezetőt: „A Holocaust szinte kimeríthetetlen történetének még van némely vonatkozása, amelyre a magyarországi kutatás mindeddig nem fordított elegendő figyelmet.  Ezek közé tartozik a Displaced Persons (DP) műkifejezéssel megjelölt több milliós hontalan tömeg, amely a háború után Európát valósággal elárasztotta. Ennek a szomorú népvándorlásnak jelentős szereplői voltak a koncentrációs táborokból szabadult és a szövetségesek gondozásába került zsidók, köztük több tízezer magyar zsidó, akikhez a Kelet-Európából érkező pogromhírek hatására újabb és újabb tízezrek csatlakoztak, főleg Lengyelországból  és Romániából. Hova tartson az út az átélt szörnyűségek után ( ).”  Randolf L. Braham Romániából menekülve maga is hontalanként élt az amerikai megszállási övezetben, 1947-ben vándorolt ki az Amerikai Egyesült Államokba; nem csoda, hogy a kötet szereplőit szinte személyes ismerőseinek érzi: „Dunai Andrea a kutató gondosságát és az író képzelőerejével ötvözve ábrázolja a három testvér életútját a második világháborút követő években. Különösen megkapó, ahogy a kortörténet tényeit beleilleszti a fiktív szereplő személyek testi és lelki viszontagságaiba.” Tegyük hozzá: külön szép, ahogy a kötetben föltűnnek a saját múltjukkal ismerkedő következő generációk képviselői (olyan szépen, mint egy Ulickaja-regényben).

Kár, hogy az udmurt táncosok nem jöttek el

De miért pont Szombathely lett a Körmös testvérek szülővárosa? Dunai Andreát a véletlen hozta ide: Horvátországból tartottak hazafelé egy nem túl jól induló, félbeszakított  családi nyaralásból, amikor megálltak Kőszegen. Ott maradtak, sőt: a következő évben is oda akartak visszatérni, de akkor meg éppen nem találtak a városban szabad szobát. Úgyhogy kénytelenek voltak bejönni Szombathelyre. Azóta is ide térnek vissza minden évben, innen tesznek kirándulásokat a megyében, rendszeresen átnéznek Zalába is. A helyieket megszégyenítő alapossággal ismerik a környéket, az aktuális  kulturális kínálatból  naprakészek. Kár, hogy az udmurt csoport végül nem jött el a sárvári folklórfesztiválra, de a baszk táncosokat érdemes volt kétszer is megnézni: előbb Ikerváron, aztán a sárvári zárógálán.

A véletlen persze könnyen sorssá fordítható. Hiszen Dunai Andrea és Dalos György – író, műfordító, évekig a berlini Collegium Hungaricum igazgatója – már az első szombathelyi séta alkalmával szembesült azzal, hogy  egykor  minden bizonnyal virágzó zsidó közösség élt itt: erről adott hírt például  a gyönyörű zsinagóga, szemben a képtárral. Vagyis Jolán, Jakab és György története ide való, Szombathely kövei közé. A többi tényleg azon múlt, hogy megkedvelték a várost, egyszerűen szeretnek itt lenni.  És bár a Körmös testvérekről nem őriz fotónegatívot a szombathelyi Knebel-gyűjtemény, mindhármuknak ott van a helye a Zrínyi utcában, az egykori zsidó elemi iskolában, a leendő szombathelyi zsidó kultúra házában hamarosan újra megnyíló Szemtől szemben-kiállításon, amely a két világháború között még eleven szombathelyi zsidó közösséget hozza közel a látogatóhoz.

Pont, mint Dunai Andrea

Kép vagy szó - a kulcs itt is, ott is a személyesség. És az eleven emlékezet. A levélregény utolsó mondatát Ibi (Jolán lánya)  írja le 2012-ben Budapesten, az e-mail Németországba megy, címzettje az unokatestvére, Susanne Koermos („szabadfoglalkozásos újságíró”, pont, mint Dunai Andrea): „P.S. Ha bármi írást találsz még a padláson, hozd magaddal!”