A nagy banánüzlet 1988-ból – Negyedmillió magyar turista kereste fel harminc évvel ezelőtt Burgenland üzleteit

A burgenlandi üzletek leszámolhattak egy mítosszal. Nevezetesen az árubőség, a „mindig van kéznél az, ami kell” mítoszával. Oberpullendorfban például sorok várakoztak egyes üzleteknél. De hasonló képet láthattunk Felsőőrött vagy a híres bécsi sztrá­damarketben. Maradjunk a vasiak új bevásárlóközpontjánál, a szép és rendezett Felsőpulyánál. Az utcai boltok már kora reggel megteltek. Keleti márkájú gépkocsik tetejére került a hűtőláda, csomagtartóba a videó, a mikrohullámú sütő és rengeteg banán. Egy szaküzletben fiatal házaspár toporgott. „A Marika küldött ide minket. Azt mondta, van olcsó rádiójuk” – fordult a magyarul beszélő eladóhoz a férfi. Volt, s még hozzá kazetták, alkatrészek. A tulajdonos is a pult mögött izzadt.

– Erre vártak, erre a rohamra már évtizedek óta. Vagy tévednék?

– Hát igen… A cégem húsz­éves, kialakult a megszokott ügymenet, de most alapjaiban más a helyzet – válaszolt a tulajdonos. Nagy változások lehetnek önöknél.

– Milyen a magyar vevő?

– Érdekes szokásokkal találkoztunk. Kicsomagoltatják például az originál eszközöket, próbát kérnek. Egyszerűen nem bíznak meg addig a termékben, amíg ki nem próbálják… Ez nálunk szokatlan. Mivel a dobozolt minőség ugyanaz, mint a kiállított.

– Menyivel nőtt a forgalma a magyarok révén?

– Úgy ötmillió schillinggel egy év alatt.

A bolt egyre zsúfoltabb lett. Kifogyott a hűtőláda, már csak drágább videó van. Egy honfitársam színes tévét vesz. Venne, de mondják neki: nincs benne magyar hang, drágán kell majd átszereltetnie. Inkább várjon a jövő hétig. Hálálkodó köszönet, újabb biztos ügyfél. A Fő utcán lehetetlen parkolni. Magyar kocsik mindenütt. Eldobott csikkek, ládák, papírok. Ez is szokatlan itt. Igaz, egy korosodó atyafit megszólnak társai, amikor elhajítja a konzerv sörösdobozt. „Jóska, ne marháskodj, le­égetsz” – ez is valami.

Egy illatszeráruház is magyarokkal telített. Bár itt csak próbálgatnak – ki is rakják a tesztspray-ket. – Lopás? – néz rám csodálkozva a tulajdonosnő. – Hát, akad, de nem több, mint máskor. Nekem igen jó a véleményem a magyarokról. Beszélnek róluk itt sok mindent, de fele sem igaz a kedvezőtlen híreknek. Jó ez a roham, pénzt hoz. Úgy gondoljuk, nem húsvétig tart.

Délután lassan zárnak az üzletek. A határátkelőhelyen kilométeres sorok. A vámkezelés az osztrák részen bonyolultabb, az adóspapírt le kell pecsételni. A magyar oldalon rendkívül gyorsan intézkednek, szinte állandó mozgásban a kocsisor. Ez is új. Jó látni a helyzethez igazodó, felkészült vámosokat és határőröket.

De tényleg: meddig tart a banánüzlet? Jó, hogy ilyen tömegben és ennyit veszünk, hozunk be. Mégis, a jobb talán az lenne, ha a tőke nekünk is kamatozna. Nem sima vásárlásokkal, hanem kölcsönösen előnyös, kétoldalú ügyletekkel. Úgy tűnik, az osztrák kereskedők részéről adott a készség, bár várnak bizonyos garanciákat. S nálunk? Hallani új bevásárlóközpontról, de ez még távoli terv. Mintha kicsit lemaradtunk, leragadtunk volna. Mondjuk, hogy óriási lehetőségeket rejt a határ menti együttműködés, a kapcsolat. Mondjuk, de még nem igazán élünk vele. Még mindig nincs banánunk. Így volt ez 1988 novemberében.