Sárvári termálkristály

2021.01.30. 07:00

A sömjéni sólepárló születése

A falu határában lelt értékes gyógyvizet nem, de a belőle kinyert sókat értékesíteni lehetett a 80-as években. Hosszú viszontagságok után négy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy végre- valahára működjön a sólepárló.

Vas Népe

A hatvanas évek közepén Rábasömjén határában különösen értékes, rendkívül magas sótartalmú termálvízre leltek a kutatók. Olyanra, amelynek összetétele talán csak a németországi Neuheim vizéhez mérhető. A Sárvár mellett lelt vízben csaknem annyi volt az oldott só, mint a Holt-tengerében. Koncentrációja jócskán meghaladta az átlagos tengerékét. Ugyan a sömjéniben túltengett a konyhasó, de mindemellett értékes nyomelemeket (brómos, jódos, fluoros sók) tartalmazott, és jelentős menynyiségben. Kis mennyiségben rádiumot is ki tudtak benne mutatni. Ezektől lett igazán értékes a Rábasömjén határában talált víz.

A víz feltörését követő 15. évben gyógyvízzé nyilvánították az időközben sömjéni kincsnek is nevezett vizet. Ez alatt a másfél évtized alatt egy hamvaiban halott beruházás ötlete is felmerült. Üdülőkomplexum kifejlesztésére gondoltak a szakemberek, amelyet Sárvár és Rábasömjén között, a nyílt mezőre álmodtak. Csakhogy a szomszédos Sárváron a nyolcvanas évek közepén már átadták az idegenforgalomnak az első gyógyszállót, és pár kilométerrel arrébb egy újabb milliárdos beruházás már nem számított kifizetődőnek.

Végül egy másik – kézenfekvőbb és kevésbé költséges – megoldás lett a befutó. A cél az volt, hogy az értékes vízből kikristályosítsák a sót, ezt kis tasakokba becsomagolják, hogy ki-ki otthon, a fürdőkádjában készíthesse el magának a gyógyvizet.

A sólepárló megépítésére a Sárvári Állami Gazdaság vállalkozott. Szakértőként társult hozzá az a Vízkutató és Fúró Vállalat is, amelynek szakemberei Rábasömjén határában rátaláltak az értékes gyógyvízre. Ám mielőtt nekiláttak volna a munkálatoknak, előbb tanúbizonyságot kellett szerezni, hogy nemcsak a víz, de a belőle kinyert só is gyógyhatású. A Sárvári Cukorgyár hathatós segítségével – ám kezdetleges módon – kikristályosítottak húsz mázsányi sót, amelyet az ország egészségügyi intézményeibe küldtek kivizsgálásra. Az öszszes vizsgálóhely, kivétel nélkül elismerően nyilatkozott. Az orvosok a légzőszervi betegségek mellett mozgásszervi megbetegedésekre, ízületi fájdalmakra ajánlották, de a nőgyógyászok is lelkesítően minősítették. Így hát megkezdődhetett az üzem felépítése, amelynek a tervezését és kivitelezését a tengervíz sótalanításában már jártas Energiagazdálkodási Intézetre bízták. Ugyan 1982 tavaszára ígérték, hogy állni fog a sólepárló, de még 1985 márciusában sem működött. El-elindították, ám rendre le kellett állítani, mert a számtalan csővezetékben kivált a só és eltömte a nyílásokat, lerakódott a csőfalakra.

Egy-egy kísérleti szakasz kényszerű befejezése után fura dolog derült ki a kinyert sóról: eltűntek belőle a legértékesebb alkotóelemek, azaz egyszerű konyhasóként lehetett volna csak értékesíteni. Végül Sigmund Emőd és Markovits József mérnökök jöttek rá: csak folyamatos üzemben képes termelni a sólepárló. 1985 decemberében megkezdhették a termelést.

Kiemelt képünkön: Sigmund Emőd és Markovits József a negyedik évben jutott el a megoldásig

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!