Olvasó

2007.11.06. 03:29

Mire emlékszem az 1956-os eseményekből?

Hatéves voltam. A félelemre, az izgalomra emlékszem. Nem tudom, hányadika lehetett, de már kicsit késő volt a disszidáláshoz - ezt mindig mondták utó ...

Vas Népe

Hatéves voltam. A félelemre, az izgalomra emlékszem. Nem tudom, hányadika lehetett, de már kicsit késő volt a disszidáláshoz - ezt mindig mondták utólag. A megelőző este többen voltak nálunk az otthonunkban, beszélgettek. Csengettek, engem küldtek ajtót nyitni, rossz érzés volt, ávósok voltak. Szóltam apukámnak, el akarták vinni magukkal. Most is gyengeséget érzek, pedig már több mint ötven év telt el, és én 56 éves is elmúltam. Apu azt mondta, nem megy velük, az erőviszonyok sem kedveztek az ávónak, ők csak ketten voltak, ráadásul olyanok voltak, akiket apu tanított és vizsgáztatott a szakmunkásvizsgán. Ő a munkástanács vezetője lett a forradalom alatt. Semmi rosszat nem tett, de abban az időben bírálni, hiába a jó érdekében történt, tilos volt. Csak az esztelen dolgok ellen szokott szólni. Amint elment az ávó, rögtön készülődni kezdtünk, oldalkocsis motorunk volt, elindultunk hárman.

Találtak Sopronban valakit, aki megígérte, hogy átvisz minket Ausztriába. Emlékszem egy sötét, piszkos lépcsőházra, ahol anyu levette az ékszereit, de a motor is kellett az illetőnek. Elindultunk, nekem nem mondhatták meg. Sötét, elhagyatott, széles út van előttem, és tőle jobbra felszántott föld, egy darabig az úton mentünk, de aztán elég rövid idő alatt a vezetőnk, miután autókat láttunk az úton, közölte, arra van Ausztria, és magunkra hagyott! A szántón bukdácsoltunk, amennyire gyorsan tudtunk. Féltem! Nagyon féltem!

Aztán mikor hátranéztünk, észrevettük, hogy követ egy autó, erős fényre emlékszem, futottunk akkor már. A szüleim sírtak, aztán láttunk egy gyenge fényt, az már Ausztria volt, egy tornateremre emlékszem, ott aludtunk a földön, nagyon-nagyon sokan voltak olyanok, mint mi. Aztán vonattal mentünk Angliába, az út diadalmenet volt szinte, minden állomáson, ahol megállt a vonat, hatalmas tömeg volt, és mindenfélét bedobáltak az ablakon, csokit, narancsot, ruhákat, olyan dolgokat, amiket én még nem is láttam. Emlékszem a hajóra is, meg a táborra, ahol laktunk. Beírattak az iskolába, ma is megvan az elsős angol olvasókönyvem, meg az ottani néhány fénykép. Aztán egy szép kastélyba vittek lakni, itt már nem 30-40 emberrel kellett közösen aludni. Családok is patronáltak minket, még ma is megvan a fényképük. Ott volt már tv, családonként nem is egy, még az egyszerű embereknek is. London csak rémlik, egy olcsó szállodában laktunk, s a radiátorba kellett pénzt dobni, hogy legyen fűtés, s zabpehely volt a reggelihez, azóta sem ettem olyan finomat. Aztán jött a honvágy, szüleim nem bírták, pedig apu kapott volna jó állást, de nagyon elveszettnek érezte magát. Ismerősök is hívták Dél-Amerikába hálából (az életét kockáztatta a mi családunk értük 1945-ben), ott is jó állás várta volna, már megvoltak a hajójegyek. Április lehetett, mikor visszajöttünk (megvan a jegy, a dátum 1957. 03. 29.). Itthon a nagy semmibe jöttünk, mindenünk elveszett, nem volt hol lakni, még sokan szóbaállni is féltek velünk, nem volt állásuk sem a szüleimnek. Arra a településre, ahol előtte éltünk, visszamenni nem engedtek. Rokonoknál éltünk egy konyhában. Aztán valakik mégis felvállalták aput, leszóltak , hogy adjanak neki állást, majd anyut egy régi barátnője és férje segítette, akinek a fivére a legnagyobbak között volt Pesten, az akkori MSZMP-ben. Nem is tudom, hogy miért vállaltak fel minket. Valószínű jószívűségből, nekik még kínosak is lehettünk. Rendszeresen meghívtak minket vacsorázni, amíg rászorultunk, ruhákat adtak. Ma is tartom velük a kapcsolatot.

Apu teljesen ellenzéki lett a véleményét illetően, de csak otthon suttogva, mert nagyon kellett hallgatni, hogy ne essen bántódásunk.

Név és cím

a szerkesztőségben

Találtak Sopronban valakit, aki megígérte, hogy átvisz minket Ausztriába. Emlékszem egy sötét, piszkos lépcsőházra, ahol anyu levette az ékszereit, de a motor is kellett az illetőnek. Elindultunk, nekem nem mondhatták meg. Sötét, elhagyatott, széles út van előttem, és tőle jobbra felszántott föld, egy darabig az úton mentünk, de aztán elég rövid idő alatt a vezetőnk, miután autókat láttunk az úton, közölte, arra van Ausztria, és magunkra hagyott! A szántón bukdácsoltunk, amennyire gyorsan tudtunk. Féltem! Nagyon féltem!

Aztán mikor hátranéztünk, észrevettük, hogy követ egy autó, erős fényre emlékszem, futottunk akkor már. A szüleim sírtak, aztán láttunk egy gyenge fényt, az már Ausztria volt, egy tornateremre emlékszem, ott aludtunk a földön, nagyon-nagyon sokan voltak olyanok, mint mi. Aztán vonattal mentünk Angliába, az út diadalmenet volt szinte, minden állomáson, ahol megállt a vonat, hatalmas tömeg volt, és mindenfélét bedobáltak az ablakon, csokit, narancsot, ruhákat, olyan dolgokat, amiket én még nem is láttam. Emlékszem a hajóra is, meg a táborra, ahol laktunk. Beírattak az iskolába, ma is megvan az elsős angol olvasókönyvem, meg az ottani néhány fénykép. Aztán egy szép kastélyba vittek lakni, itt már nem 30-40 emberrel kellett közösen aludni. Családok is patronáltak minket, még ma is megvan a fényképük. Ott volt már tv, családonként nem is egy, még az egyszerű embereknek is. London csak rémlik, egy olcsó szállodában laktunk, s a radiátorba kellett pénzt dobni, hogy legyen fűtés, s zabpehely volt a reggelihez, azóta sem ettem olyan finomat. Aztán jött a honvágy, szüleim nem bírták, pedig apu kapott volna jó állást, de nagyon elveszettnek érezte magát. Ismerősök is hívták Dél-Amerikába hálából (az életét kockáztatta a mi családunk értük 1945-ben), ott is jó állás várta volna, már megvoltak a hajójegyek. Április lehetett, mikor visszajöttünk (megvan a jegy, a dátum 1957. 03. 29.). Itthon a nagy semmibe jöttünk, mindenünk elveszett, nem volt hol lakni, még sokan szóbaállni is féltek velünk, nem volt állásuk sem a szüleimnek. Arra a településre, ahol előtte éltünk, visszamenni nem engedtek. Rokonoknál éltünk egy konyhában. Aztán valakik mégis felvállalták aput, leszóltak , hogy adjanak neki állást, majd anyut egy régi barátnője és férje segítette, akinek a fivére a legnagyobbak között volt Pesten, az akkori MSZMP-ben. Nem is tudom, hogy miért vállaltak fel minket. Valószínű jószívűségből, nekik még kínosak is lehettünk. Rendszeresen meghívtak minket vacsorázni, amíg rászorultunk, ruhákat adtak. Ma is tartom velük a kapcsolatot.

Apu teljesen ellenzéki lett a véleményét illetően, de csak otthon suttogva, mert nagyon kellett hallgatni, hogy ne essen bántódásunk.

Név és cím

a szerkesztőségben

Találtak Sopronban valakit, aki megígérte, hogy átvisz minket Ausztriába. Emlékszem egy sötét, piszkos lépcsőházra, ahol anyu levette az ékszereit, de a motor is kellett az illetőnek. Elindultunk, nekem nem mondhatták meg. Sötét, elhagyatott, széles út van előttem, és tőle jobbra felszántott föld, egy darabig az úton mentünk, de aztán elég rövid idő alatt a vezetőnk, miután autókat láttunk az úton, közölte, arra van Ausztria, és magunkra hagyott! A szántón bukdácsoltunk, amennyire gyorsan tudtunk. Féltem! Nagyon féltem!

Aztán mikor hátranéztünk, észrevettük, hogy követ egy autó, erős fényre emlékszem, futottunk akkor már. A szüleim sírtak, aztán láttunk egy gyenge fényt, az már Ausztria volt, egy tornateremre emlékszem, ott aludtunk a földön, nagyon-nagyon sokan voltak olyanok, mint mi. Aztán vonattal mentünk Angliába, az út diadalmenet volt szinte, minden állomáson, ahol megállt a vonat, hatalmas tömeg volt, és mindenfélét bedobáltak az ablakon, csokit, narancsot, ruhákat, olyan dolgokat, amiket én még nem is láttam. Emlékszem a hajóra is, meg a táborra, ahol laktunk. Beírattak az iskolába, ma is megvan az elsős angol olvasókönyvem, meg az ottani néhány fénykép. Aztán egy szép kastélyba vittek lakni, itt már nem 30-40 emberrel kellett közösen aludni. Családok is patronáltak minket, még ma is megvan a fényképük. Ott volt már tv, családonként nem is egy, még az egyszerű embereknek is. London csak rémlik, egy olcsó szállodában laktunk, s a radiátorba kellett pénzt dobni, hogy legyen fűtés, s zabpehely volt a reggelihez, azóta sem ettem olyan finomat. Aztán jött a honvágy, szüleim nem bírták, pedig apu kapott volna jó állást, de nagyon elveszettnek érezte magát. Ismerősök is hívták Dél-Amerikába hálából (az életét kockáztatta a mi családunk értük 1945-ben), ott is jó állás várta volna, már megvoltak a hajójegyek. Április lehetett, mikor visszajöttünk (megvan a jegy, a dátum 1957. 03. 29.). Itthon a nagy semmibe jöttünk, mindenünk elveszett, nem volt hol lakni, még sokan szóbaállni is féltek velünk, nem volt állásuk sem a szüleimnek. Arra a településre, ahol előtte éltünk, visszamenni nem engedtek. Rokonoknál éltünk egy konyhában. Aztán valakik mégis felvállalták aput, leszóltak , hogy adjanak neki állást, majd anyut egy régi barátnője és férje segítette, akinek a fivére a legnagyobbak között volt Pesten, az akkori MSZMP-ben. Nem is tudom, hogy miért vállaltak fel minket. Valószínű jószívűségből, nekik még kínosak is lehettünk. Rendszeresen meghívtak minket vacsorázni, amíg rászorultunk, ruhákat adtak. Ma is tartom velük a kapcsolatot.

Apu teljesen ellenzéki lett a véleményét illetően, de csak otthon suttogva, mert nagyon kellett hallgatni, hogy ne essen bántódásunk.

Név és cím

a szerkesztőségben

Aztán mikor hátranéztünk, észrevettük, hogy követ egy autó, erős fényre emlékszem, futottunk akkor már. A szüleim sírtak, aztán láttunk egy gyenge fényt, az már Ausztria volt, egy tornateremre emlékszem, ott aludtunk a földön, nagyon-nagyon sokan voltak olyanok, mint mi. Aztán vonattal mentünk Angliába, az út diadalmenet volt szinte, minden állomáson, ahol megállt a vonat, hatalmas tömeg volt, és mindenfélét bedobáltak az ablakon, csokit, narancsot, ruhákat, olyan dolgokat, amiket én még nem is láttam. Emlékszem a hajóra is, meg a táborra, ahol laktunk. Beírattak az iskolába, ma is megvan az elsős angol olvasókönyvem, meg az ottani néhány fénykép. Aztán egy szép kastélyba vittek lakni, itt már nem 30-40 emberrel kellett közösen aludni. Családok is patronáltak minket, még ma is megvan a fényképük. Ott volt már tv, családonként nem is egy, még az egyszerű embereknek is. London csak rémlik, egy olcsó szállodában laktunk, s a radiátorba kellett pénzt dobni, hogy legyen fűtés, s zabpehely volt a reggelihez, azóta sem ettem olyan finomat. Aztán jött a honvágy, szüleim nem bírták, pedig apu kapott volna jó állást, de nagyon elveszettnek érezte magát. Ismerősök is hívták Dél-Amerikába hálából (az életét kockáztatta a mi családunk értük 1945-ben), ott is jó állás várta volna, már megvoltak a hajójegyek. Április lehetett, mikor visszajöttünk (megvan a jegy, a dátum 1957. 03. 29.). Itthon a nagy semmibe jöttünk, mindenünk elveszett, nem volt hol lakni, még sokan szóbaállni is féltek velünk, nem volt állásuk sem a szüleimnek. Arra a településre, ahol előtte éltünk, visszamenni nem engedtek. Rokonoknál éltünk egy konyhában. Aztán valakik mégis felvállalták aput, leszóltak , hogy adjanak neki állást, majd anyut egy régi barátnője és férje segítette, akinek a fivére a legnagyobbak között volt Pesten, az akkori MSZMP-ben. Nem is tudom, hogy miért vállaltak fel minket. Valószínű jószívűségből, nekik még kínosak is lehettünk. Rendszeresen meghívtak minket vacsorázni, amíg rászorultunk, ruhákat adtak. Ma is tartom velük a kapcsolatot.

Apu teljesen ellenzéki lett a véleményét illetően, de csak otthon suttogva, mert nagyon kellett hallgatni, hogy ne essen bántódásunk.

Név és cím

a szerkesztőségben

Aztán mikor hátranéztünk, észrevettük, hogy követ egy autó, erős fényre emlékszem, futottunk akkor már. A szüleim sírtak, aztán láttunk egy gyenge fényt, az már Ausztria volt, egy tornateremre emlékszem, ott aludtunk a földön, nagyon-nagyon sokan voltak olyanok, mint mi. Aztán vonattal mentünk Angliába, az út diadalmenet volt szinte, minden állomáson, ahol megállt a vonat, hatalmas tömeg volt, és mindenfélét bedobáltak az ablakon, csokit, narancsot, ruhákat, olyan dolgokat, amiket én még nem is láttam. Emlékszem a hajóra is, meg a táborra, ahol laktunk. Beírattak az iskolába, ma is megvan az elsős angol olvasókönyvem, meg az ottani néhány fénykép. Aztán egy szép kastélyba vittek lakni, itt már nem 30-40 emberrel kellett közösen aludni. Családok is patronáltak minket, még ma is megvan a fényképük. Ott volt már tv, családonként nem is egy, még az egyszerű embereknek is. London csak rémlik, egy olcsó szállodában laktunk, s a radiátorba kellett pénzt dobni, hogy legyen fűtés, s zabpehely volt a reggelihez, azóta sem ettem olyan finomat. Aztán jött a honvágy, szüleim nem bírták, pedig apu kapott volna jó állást, de nagyon elveszettnek érezte magát. Ismerősök is hívták Dél-Amerikába hálából (az életét kockáztatta a mi családunk értük 1945-ben), ott is jó állás várta volna, már megvoltak a hajójegyek. Április lehetett, mikor visszajöttünk (megvan a jegy, a dátum 1957. 03. 29.). Itthon a nagy semmibe jöttünk, mindenünk elveszett, nem volt hol lakni, még sokan szóbaállni is féltek velünk, nem volt állásuk sem a szüleimnek. Arra a településre, ahol előtte éltünk, visszamenni nem engedtek. Rokonoknál éltünk egy konyhában. Aztán valakik mégis felvállalták aput, leszóltak , hogy adjanak neki állást, majd anyut egy régi barátnője és férje segítette, akinek a fivére a legnagyobbak között volt Pesten, az akkori MSZMP-ben. Nem is tudom, hogy miért vállaltak fel minket. Valószínű jószívűségből, nekik még kínosak is lehettünk. Rendszeresen meghívtak minket vacsorázni, amíg rászorultunk, ruhákat adtak. Ma is tartom velük a kapcsolatot.

Apu teljesen ellenzéki lett a véleményét illetően, de csak otthon suttogva, mert nagyon kellett hallgatni, hogy ne essen bántódásunk.

Név és cím

a szerkesztőségben

Apu teljesen ellenzéki lett a véleményét illetően, de csak otthon suttogva, mert nagyon kellett hallgatni, hogy ne essen bántódásunk.

Név és cím

a szerkesztőségben

Apu teljesen ellenzéki lett a véleményét illetően, de csak otthon suttogva, mert nagyon kellett hallgatni, hogy ne essen bántódásunk.

Név és cím

a szerkesztőségben

Név és cím

a szerkesztőségben

Név és cím

a szerkesztőségben

a szerkesztőségben

Ezek is érdekelhetik