Pesovár Ernő örök szerelme volt a Dunántúl, Pannónia

Élete szinte minden szakaszában kötődött Vas megyéhez. A háború végén Vas megyébe menekül  a családjával, az ötvenes években rövid ideig a kőszegi múzeum muzeológusaként dolgozott. Táncgyűjtéseit ekkor kezdte el, folytatva Imre Sándor, Lajtha László, Molnár István, Pungor Ervin munkáját, amelyet különböző időszakokban a hetvenes évek végén fejezett be. Táncgyűjtéseit, levéltári kutatásainak anyagát földrajzi-történeti összehasonlító vizsgálatnak alávetve helyezte el a magyar és európai táncfolklór rendszerében. Munkájának eredményét és tanulságait a hajdan szépreményű, ma hét sebből vérző Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ kiadásában megjelent Vas megye táncai és táncélete című kötetben összegezte munkatársaival; Halmos Istvánnal és Lányi Ágostonnal.  Félő, hogy a munka szellemi értékét sem a táncos, sem a zenész szakma sem ismeri és értékeli kellőképpen.

1959-től 20 éven át a hajdani kőszegi Jurisics Együttes koreográfusaként, majd az utód Ungaresca Táncegyüttes művészeti vezetőjeként dolgozott. Célja mindvégig mestere Molnár István nyomdokain haladva  a néptáncból modern témákat is megfogalmazó formanyelv kialakítása volt. Alkotómunkája során mindvégig a folklorizmus, a hagyomány és a korszerűség gondolata foglalkoztatta. Mindehhez a kollektív munka szellemi műhelyét, benne fogékony táncosok alkotóközösségét teremtette meg. Ebben a  közegben átélhettük műveinek születését, többek között olyanokét, mint a Lassú magyar és forgó, a Leánytánc Bartók zenéjére, a Legények, kik muzsika közt táncoltak, a Lőn halálnak fésze és az Ünneprontók című koreográfiákét. Alkotói és esztétikai elveit tartalmazó tanulmányait, kritikáit, dramaturgiai elveit tartalmazó írásait ugyancsak a Megyei Művelődési Központ jelentette meg A tánc költészete címmel 1982-ben. A kilencvenes évek elejétől évekig tanított az egyik kedvenc költőjéről elnevezett szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskolán. Itt ért meg két kiadást is a Tánchagyományunk történeti rétegei című kötete (2003). A jó Dani urasággal együtt ma bizonyára szomorúan néz le a nevét felejtő intézményre.

1979-ben Búcsúzás Kemenesaljától című koreográfiájával búcsúzott az Ungaresca Táncegyüttestől. Tanítványairól, táncosairól, a fiatal koreográfus generációról minden alkalommal optimistán nyilatkozott: - Meg vagyok elégedve a fiatalokkal. Meg vagyok elégedve azzal, hogy benne vannak abban az áramlatban, amely a század végén, az ezredvégen a lényeg; hogy a folklór önmagában is színpadképes, hogy ma már nem a folklórból kell csak meríteni, hanem maga a folklór is (pódiumra vitt zeneként, színpadra vitt táncként) olyan átütő erejű, olyan élményt adó, mint más művészeti ágak.

Amikor hetvenedik születésnapját ünnepeltük,  a megyéhez való viszonyáról így nyilatkozott:

- Nem szakadtunk el egymástól, hiszen lejárok oktatói tanfolyamokra előadást tartani, és hát nagyon kedves ismerősökkel találkozom, akik a nehéz időkben életet leheltek belém. Volt egy időszak, amikor kirúgtak a Népművészeti Intézetből mondván, nem lehetek többé értelmiségi ebben a hazában, akkor a vasiak foglalkoztattak.

Öt éve már, hogy Pesovár Ernő eltávozott. Magával vitte örök szerelme, Dunántúl, Pannónia emlékét, ahova mindig vissza -visszatért.

"Dunántúltól egyáltalán nem tudok elbúcsúzni, hisz életem minden fordulópontja Pannóniához köt. Herenden születem, Veszprémben a piaristákhoz jártam gimnáziumba, Somogy volt az első nagy gyűjtési élményem, és Szombathelyen pedig húsz év, ahol ezt az alkotómunkát kipróbálhattam."

Öt éve hiányzik nekünk. Amikor valakitől elbúcsúzunk, szinte megszokásból eldaráljuk: emléke örökké élni fog. De ez az örökké rajtunk és az utánunk jövőktől függ! Mert az emléket örökkévalóvá a generációk emlékezete teszi. Ha az utánunk jövők akarják ezt az emlékezetet, megőrzést és továbbadást. De akarják-e? Bízzunk benne, hogy igen.