Mindenkinek mást jelent a csendes megemlékezés

A sapka lekerül a fiuk fejéről. Így nevelődtek. A síron egy mécs, átvirrasztott éjszaka után. Kissé legörbült szájjal meleg viaszt csorgat. Aztán kialszik a pisla fény. Előkerülnek a gyertyák és a gyufa. Az apa halkan megjegyzi: Nézzétek csak azt az „emlékművet”. Hacsak annyiszor adtak volna az elhunytnak egy-egy kanál levest, mint amennyi dísz harsog rajt, még most is élne szegény. Hát igen, hirdetjük, hogy mennyire szerettük. Hadd lássa mindenki. Lehet, hogy a lelkiismeret műve? Nem tudom. De azt igen, hogy ilyenkor a legszebb virágok a lelkünk kápolnájában, szívünkben nyílnak. Ez a nap a csendes emlékezésé, elmélkedésé és imádságé. Ez személyes!

Az emberi kreativitás csodája látható a sírokon. Ahogy a büszke pompa térfoglalón terpeszkedik. Gőgjük az ég felé tornyosul. Kinek-kinek mást jelent a csendes megemlékezés.

A kegyelet legszentebb megnyilvánulását láttam. Egy három év körüli kis ember odatipegett egy sírhoz. Majd letottyant a sírra. Kis kalimpálás. Aztán a vésett betűkre villám puszit adott, majd elkapta a fejét. A nagyi pihent ott. Egy elmaszatolt rajzos papírt szorított a nagyi nevére. Aztán a váza alá tette a legszebb ajándékát. Akkor, ott, ez volt a legszebb kegyelet virága. Nem királyi hódolás, csak a tiszta szeretet.

Eszembe jutottak az írott sajtóban megjelent gyászjelentések. Meglódul a pulzusom, ha a nagyra nőtt rang és státuszgyűjteményeket olvasom. Biztos nem tudják, hogy ott a túlparton, ott más a mérték.