Temetői díszként ismert, pedig a kertben is mutat

A meleg napokból nincs hiány, így ki lehet használni – például strandolva – az évszak adottságát: a sok-sok napsütést. Ez pedig nemcsak nekünk üdítő tény, hanem például dáliáink számára is, amelyek virágzata nyáron és ősszel is gyönyörködteti a szemet színekkel, formákkal. E növények optimális hónapjai a nyáriak, amikor a nap által megvilágított órák száma magas – nem véletlenül.

Származási helye ugyanis Közép-Amerika: Costa Ricában, Panamában, Kubában és Kolumbiában vadon is előfordul, nemcsak a nemesített változatát látni. Már az aztékok által is ismert növényről van szó, a mai Mexikó területén évezredek múltán is előszeretettel termesztik díszítőértéke miatt. Azt, hogy Európában is elterjedt, a 18. századi mexikói spanyol telepeseknek köszönhetjük, és mára már nem kevesebb, mint harminc dáliafajt ismerünk (például az egyvirágúakat, a szellőrózsa virágúakat, a labdadáliákat vagy éppen a kaktuszdáliákat).

Kontinensünkre először a törpe és a skarlátvörös dália érkezett Amerikából. A virág a nevét egy svéd botanikusról, Anders Dahlról kapta. Nevelésük nem bonyolult, ha néhány alapvető szükségletüket szem előtt tartjuk. A napfényt már említettük: tűző napfény is érheti a szirmukat, árnyékba azonban ne tegyük: azaz fák vagy bokrok alá ültetni nem szabad. Továbbá, fontos számukra a talaj nedvességtartalma: állandóan érje víz a gyökérzetét, nagyjából azonos mennyiségben. Plusztápanyagra is szüksége van, mindaddig kell ilyen oldattal locsolni a növényt, amíg szirmot nem bont.

A virágmagokat ne rögtön a szabad földbe vessük, neveljük elő virágcserépben. Miután elültettük a magokat, helyezzünk üveglemezt a cserépre – ez adja a virágföldnek a nedvességet és elősegíti a csírázást. Az edényt a lemezzel meleg helyre tegyük, ám a tűző napot most még kerülni kell, majd amikor hajtani kezd, az üveglapra sem lesz szükség. Vannak olyan fajtái a növénynek, amelyek magasra nőnek: ezen fajták fejlődését úgy segíthetjük, ha támasztékot adunk a száruknak. El lehet természetesen azt is érni, hogy ne kússzon, hanem terüljön, azaz bokorrá is lehet alakítani. Ehhez egyébként nem kell más trükköt alkalmazni, mint azt, hogy miután növesztett hét-nyolc erős levelet, a hajtást le kell csípni. Így az energiát nem a felfelé törésre, hanem az oldalirányú terjeszkedésre fordítja. A „lecsípkedős” módszer egyébként nemcsak a bokrosításnál hat, hanem az erősebb, nagyobb gumójú virágok fejlődésében is segít: a kisebb virágkezdeményeket el kell távolítani ahhoz, hogy a többi nagyobbra nőjön. A virágzási szezon lejártával és a fagyok első „előszelére” fel kell szedni a gumóit, ugyanis rendkívül fagyérzékeny.