Amikor tényleg csak a zene van - Rendszeresen tartanak hangszeres foglalkozásokat a rumi kastélyban

A zene akadálytalanul jut el mindenki lelkéhez - függetlenül a hallgató korától, értelmi képességétől, műveltségétől. A zenehallgatáshoz nem kell tudni olvasni, nem szükségesek történelmi, irodalmi ismeretek, nem kell tudni nyelveket, az sem baj, ha nem tudunk beszélni, és koncentrálni is gyengécskén - csak ki kell tárnunk lelkünket, fülünket és hagyni, hogy a melódia, a ritmus magával ragadjon. Talán ez is oka annak, hogy az átlagosnál gyengébb képességű, vagy sérült gyerekek ennyire szeretik hallgatni, de főleg művelni is a muzsikát.

A Rum-Kastély EGYMI-ben rendszeresen tartanak zeneórákat, amelyen képzett pedagógusok foglalkoznak a gyerekekkel. Mi is ott voltunk egy zeneórán (nem énekórán, hiszen hangszereket is használtak a gyerekek, nem csak daloltak), és meglepetten tapasztaltunk, milyen kedvvel és fáradhatatlanul játszották el újra és újra a feltehetően kemény munkával begyakorolt dalokat. Torokszorító volt hallgatni, hogy Györkös Hajnalka sokadszorra is fáradhatatlanul énekelte el a Magyarország, az én hazámat. A kíséretet itt nem szimfonikus zenekar adta, mint az eredetiben - amelyet Kóti Jánoska, vak kerekes székben élő kisfiú énekelt -, hanem az intézeti gyerekekből alakult kis együttes. Itt nincsenek vonósok, nagy kórus, csak pár szintetizátor, dob és tenyérnyi cintányér, de a hatás ugyanaz. A hazáról, a haza szeretetéről énekel egy vak kisfiú, aki sosem láthatja hazáját, illetve egy intézetis kislány, aki feltehetően sokkal kevesebbet láthat belőle, mint teljes értékű társai.

Németh Attiláné pedagógus segíti a gyerekeket. A fiatalok előtt két fellépés áll, hamarosan szerepelnek a Hatosfogat Fesztiválon Vépen. Fotó: Peltzer Géza

A zene segítségével azonban keményen kioktatják a felnőtt, világot látott hallgatót hazaszeretetből. Ne tagadjuk, így van. És ne tagadjuk, jogos is, mert eléggé elfeledkeztünk mostanában arról, hogy van hazánk, amit szeretni, megismerni kellene - sokkal jobban, mint ahogy azt tesszük.

A dalt újra és újra kezdik a gyerekek, a három pedagógus (Szabó Bernátné, Németh Attiláné és Németh Gabriella) próbálja kicsit gyorsabb tempóra ösztönözni a gyerekeket, de nem hagyják magukat: a dal már gyökeret vert bennük, ezzel a kimért, méltóságteljes tempóval, nem lehet kizökkenteni őket. Az apró hibák mindig ugyanannál a résznél bukkannak fel, a hang is a megszokott helyen csuklik meg - vagyis a nóta készen van bennük. Több dalt is tudnak, erre szükség is van, mert két fellépés áll előttük, hamarosan szerepelnek a Hatosfogat Fesztiválon is Vépen.

Megtudjuk az intézményben azt is, hogy középsúlyos értelmi sérült gyerekek vannak itt, van közöttük down-kóros, autista, sőt teljesen süket is: Adriánnak a ritmusokat például a mellkasát kopogtatva adják át a pedagógusok. Szerintük kitűnő ritmusérzéke van a fiúnak, jól olvas ritmuskottát, és egyáltalán nem hibázik zenélés közben.

- A gyerekek nagyon fegyelmezettek - mondja Németh Gabriella, bárhová el mernének menni velük fellépésre, szófogadók, pontosan itt vannak a foglalkozásokon is. Közben új dal szólal meg, a Kakukk. Ebben megjelenik a második szólam is, az arcokon pedig kigyúlnak a fények. A kis teremnek az előszobájában feltűnik, hogy egy kisfiú táncol, hajladozik a zene ritmusára, mintha Stevie Wondert akarná utánozni. Szól a Kakukk a teremben, kinn gyönyörű idő van, minden olyan, mintha tavasz lenne. Aztán a foglalkozás végén megint a Magyarország - a miheztartás végett. Nem baj, kell az ismétlés. Mindenkinek.