Valami véget ért

Amikor valami szorítót, valami rosszat éreznek. Amikor a férfiemberre rázuhan egy nehezen megfogalmazható, de nyomasztó érzés: Valami véget ért. Valami visszavonhatatlanul történelemmé válik, ami az övé is volt. Na, akkor bánt a veszteség. Összegyűlt néhány csepp miután beültem az autómba és magam mögött hagytam a házat. Azt a házat, amelyben visszavonhatatlanul zuhantak a reggeli padlóra a szavak: „Végleges a döntésem, nem folytatom!"

Az asztalon az előző esti, baráti összejövetel árulkodó nyomai. Furcsa díszlet egy keserédes beszélgetéshez. A mondatokban több mint két évtized reményei, örömei, sikerei, néha tragédiái. Büszkeségei és fájdalmai, megvalósult és kimaradt lehetőségei, néha csalódásai. És a tény: Fodor Gergely nem folytatja kosaras pályafutását. Különleges volt az övé. Mert kosaras dinasztia szülötte. Mert fiatalon ott lehetett a példaképek között és sikereknek örülhetett velük. És mert szintén szerencsés, szintén tehetség kortársakkal tehette mindezt. Ez sem adatik meg mindenkinek.

Aztán megtette azt a lépést, amit nem tett meg mindenki a kisvárosban: Más csapatéra cserélte a piros-fekete mezt. Ez már megosztotta vele kapcsolatban a szurkolókat, és kapott olyan véleményeket is, amelyeket nem könnyű zsebre tenni. Különösen nem akkor, ha az embert olyannak teremtették, hogy minden mélyen nyomot hagy a lelkében. A jó és a rossz is. A bajnoki címek, trófeák, tíz év válogatottság és a légiós élet felcsillanó lehetősége. No és az egymás gondolatát is ismerő játszótársak. A másik serpenyőben az előítéletek és a bírálatok. Hogy sérülékeny és hogy nem is jó dobó, neki inkább a védekezés az erőssége.

Pedig „csak" ritka játékintelligenciával áldotta meg a sors, ami mellé kevés egoizmus jutott. Így aztán ő hajlandó volt beállni a sorba, hogy kiszolgálja a társakat. És hogy dolgozzon, elvégezze a kevésbé látványos munkát, védekezésben is. Ezért is tartozott mindig a kedvenc játékosaim közé. És azért, mert vele általában „csapatabb" volt a csapat, és látványosabb, élvezhetőbb a játék. Utódok, gatyákat felkötni! Mert igaz, nem utolérhetetlen ő. De ahhoz, hogy bárki méltó utóda legyen, végtelenül sok munkára, ugyanannyi alázatra és szerénységre van szükség. És a játék feltétlen szeretetére. Mert anélkül nincs esély a nyomdokába lépni.

Pedig kellenek a méltó utódok ahhoz, hogy a körmendi kosárlabda megmaradhasson annak, amit „fodorgergelyek", „némethistvánok", „trummerudolfok" és nagynevű elődeik nélkül nem érhetett volna el. Ezért kell, hogy jöjjenek új, és új Fodor Gerik. Nem lesz egyszerű, de vannak útmutatók a munkához. Közülük egy lámpás most halványabbá vált, de a fénye retinánkba égve mutatja az utat: Így lehet valaki jó és csapatjátékos. Egy kisváros, sőt egy egész ország örömére.

Geri, köszönjük!