Másként

Valamikor a kilencvenes évek derekán Pusztai László lett a Siófok futballistáinak a vezetőedzője. Névrokonához, a tragikus körülmények között fiatalon elhunyt egykori ferencvárosi válogatott szélsőhöz hasonlóan ő is csatárt játszott korábban, és ez meg is látszott a Siófokon. Tényleg, szemre rendkívül tetszetős futballt mutatott be a csapata, a soros ellenfelek nem győzték dicsérni, miután persze sorra legyőzték. Mire Pusztai László ráébredt, hogy a legrokonszenvesebb csapat cím legfeljebb holmi erkölcsi elismeréssel jár, az utolsó hely a tabellán nem kifizetődő, már meg is köszönték a munkáját.

Ez a régi történet Bognár Györgyről jutott az eszembe. A Paks vezetőedzője úgy kommentálta a hét végén a Diósgyőr elleni győzelmet, hogy a játékosai borzalmasan futballoztak, és inkább hasba szúrja magát, mint hogy akár csak az összefoglalóját is megnézze ennek a meccsnek. Mivel nem tett kárt magában, vélhetően nem kínozta magát a mérkőzés felvételével, ami nyilván nagyon fontos, ám most nem ez a lényeg. A Nemzeti Sportnak később ezt mondta: „Igaz, győztünk, de ez engem ilyenkor nem vigasztal. Ahogy a mérkőzés után is említettem, jó játékkal vereséget szenvedni könnyebb olykor, mint így győzni.”

Kétségtelenül rokonszenves felfogás. Egy másik régi emlék is idetolakszik, az, amikor Varga István 1990-ben bajnoki címet nyert Újpesten, mégis kirúgták. A vezetők szerint a csapata nem olyan közönségvonzóan játszott, mint a legendás Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó csatársorral felálló Dózsa, és figyelmen kívül hagyva, hogy az említett urak már nyugdíjba vonultak, és ilyen képességű labdarúgók az egész magyar mezőnyből hiányoztak, menesztették az aranyérmes edzőt.

Bognár Györgynek ott van igaza, hogy ha a futballista kimegy a pályára, akkor futballozzon, és a profi futball egyik lényeges feladata a szórakoztatás, márpedig a bunkerfoci minden, csak nem szórakoztató.

Sőt, aki játszott valaha csak közepes szinten is, az tanúsíthatja, belülről sem igazán élvezetes. Világklasszisokkal persze könnyű az edzőnek megtalálnia a megfelelő arányt, amellyel egyszerre érvényesül a látványosság és az eredménykényszer, Pakson vagy a többi magyar klubban ez jóval nehezebb. Ráadásul a magyar NB I-ben két-három csapaton kívül mindenki a kiesés ellen harcol hétről hétre, ami nem segíti a felszabadultságot, és inkább arra ösztönöz, hogy legyenek meg a pontok, minden más csupán másodlagos.

Ezért jó tudni, hogy azért van, aki hajlandó ezt másként is gondolni.