Vakvágány: A döntés csak a tiéd!

Mint a kártyapartiban a kiosztott lapok, úgy tartoznak hozzá a mindennapjainkhoz. Ezek a tényezők azok, amelyek bár stabilan velünk vannak, mégsem szabad, hogy túl nagy hatást gyakoroljanak ránk.Hetek óta alig látjuk a napot, hallom panaszkodni a ködbe beleszürkült ismerőseimet.

Teljesen jogos az észrevétel, valóban hiányt szenvedünk az égbolt királynőjének éltető sugaraiból, de egy ponton túl nem szabad hagynunk, hogy a külső világ szürkesége belső csodaországunkra is rányomja a bélyegét. Ahogy a felhők felett mindig a tiszta fényességé a terep, úgy a szívünkben is szabadjára ereszthetjük a balzsamos tavaszt, a madárcsicsergést, vagy épp a nyári hőséget, attól függően, nekünk mi okoz teljes elégedettséget. Attól a perctől kezdve, hogy lelkünk porondján csillog a díszlet, mindegy, hogy külvilágunk színpadán zűrzavar uralkodik: harmóniánkat önmagunkból tudjuk meríteni.

Közvetlen környezetünk legtöbbször olyan, mint egy tornádó. Mindent megtépáz, felkap, majd messzire dob, nem vesz figyelembe senkit, semmit, csak rombol, pusztít féktelenül. De kevesen tudják, hogy a tomboló természeti jelenség középpontjában mély csend, nyugalom, és összhang honol. Az őrült kavargás centrumában a végtelen béke kap helyet. Kicsit erre a nem mindennapi kettősségre hajaznak a mi hétköznapjaink is.

A rohanást, az idegeskedést megszemélyesítő külső világunk biztos, hogy többnyire a feje tetején áll, és nem győzzük kapkodni a fejünket, hogy hol is tartunk valójában. De ha felkutatnánk a szívünk magjában nyugvó rendíthetetlen nyugalmat, szeretetet, akkor érhet minket bármi, kívülről érkező csapás, nem billennénk ki az egyensúlyunkból. Attól a perctől válik mellékessé, hogy süt-e a nap, vagy fagyos, téli köd ereszkedett-e városunk színfalai közé.

Képesek leszünk mosolyogni azon, hogy valami fizikailag érzékelhető igazságtalansággal kell farkasszemet néznünk, s tudunk majd nevetni saját magunkon. Persze bátran választhatjuk a másik utat is: a dühöngés, a stresszelés, az elégedetlenség folyamatos morgásával teletűzdelt kénköves pokolra hasonlító ösvényt. Nem állja utunkat senki, mehetünk ott is, ahol lelkünket tüzes vassal sütögetik. Ez is a mi döntésünk. Csak akkor, ha panaszra nyílna ajkunk, ha kiszakadna belőlünk a kétségbeesett sóhaj, a miértek súlyos kérdőjele, ne feledkezzünk meg arról, hogy ezt a csapást is mi választottuk! Amikor válaszút elé érkezünk, csak tőlünk függ, végül melyik „túraútvonalat” követve haladunk tovább.

Néha tényleg nehéz akkor is mosolyogni, pozitívan szemlélődni, amikor úgy tűnik, minden széthullik. De én inkább ezt az olykor szűkös ösvényt jelöltem ki magamnak, mint a folyton mérgelődő, elégedetlen, mosolyt hírből sem ismerő szürkeség, ködbe vesző, lelket őrlő, s idővel ölő sztrádáját, amelyen mégis oly sokan száguldoznak maximumsebességgel.