Szombathely

2015.03.01. 10:22

„Zsebre dugtam egy csomó gyöngyvirágot, a kabáttal együtt Auschwitzban tűnt el”

Szombathely – A megyeszékhelyről 1944-ben elhurcolt zsidóság életét majdnem 600 fotón fölelevenítő iseumi Szemben szemben-kiállítás záródélutánján életében először találkozott Goldmann Gabriella és Varga Judit. Pedig a sorsuk párhuzamosan haladt. Mindketten Szombathelyen születtek, mindketten megjárták Auschwitzot - amiről aztán hosszú évtizedekig nem beszéltek: „Úgyse hitték volna el.”

Ölbei Lívia

A Camerata Pro Musica kamaraegyüttes Gyenge Tibor vezetésével Bartók Divertimentójának második tételével kezd, és a föl-fölsikoltó zenében fölsejlik, megfogalmazódik az a valójában megoszthatatlan tapasztalat, aminek Goldmann Gabriella és Varga Judit is a birtokában van. Hogy például az Auschwitz felé tartó vagonokban sokan megőrültek a vízhiánytól („addig csak olvastam róla, hogy a sivatagban megőrülhet az, aki nem jut vízhez”). Hogy milyen volt állni dr. Mengele tekintete előtt az auschwitzi rámpán, és a nem egészen értett jó tanács nyomán „nem engedni a 17-ből”. A 16 évnél fiatalabbakat külön sorba állították; akkor és ott még nem lehetett tudni, hogy miért. A közönség soraiban egy 4-5 éves forma kisfiú fölkapja a fejét a zenére, feszülten, kíváncsian figyel. Ölében színes, nyitott könyv: Az óra és az idő. A holokauszt óta 70 év telt el.

Ismét zsúfolásig megtelt a kiállítótér. Czenki Zsuzsanna, a Savaria Múzeum általános igazgatóhelyettese azt mondja, a múlt év novemberében megnyílt kiállítás iránt folyamatosan nagy volt az érdeklődés, külön köszönet azoknak a pedagógusoknak, akik eljöttek ide a diákjaikkal. És bár a kiállítás most bezár, a tervek szerint hamarosan újra látható lesz a budapesti Zsidó Múzeumban, aztán – a Szombathelyi Zsidó Hitközség kezdeményezésére - remélhetőleg állandó kiállításként épül föl újra a megyeszékhelyen. Dr. Puskás Tivadar polgármester virággal köszönti a délután két vendégét.

Goldmann Gabriella, Varga Judit és Kelbert Krisztina

Ahogy a meghívó mondja, Goldmann Gabriella „dr. Dénes Imre ügyvéd leánya, akit 14 évesen, gimnazistaként deportáltak Szombathelyről Auschwitzba”. Varga Judit pedig „a köztiszteletben álló szombathelyi ecetgyáros Hoffmann család leszármazottja, a Ködkárpit. Egy zsidó polgár feljegyzései 1940–1944 című memoár szerzőjének, Hoffmann Jánosnak leánya, aki egy évig volt németországi halál- és munkatáborokban, s családjából egyedüliként tért vissza”. Ezen a ponton talán érdemes megjegyezni, hogy már állt a Szemtől szemben-kiállítás, amikor Goldmann Márta, a Savaria Egyetemi Központ docense (aki maga is sokat tett és tesz például azért, hogy a holokauszt feldolgozása a közoktatásban eredményes legyen) felhívta a tárlat kurátorának, Kelbert Krisztina történésznek a figyelmét a jelenleg Bécsben élő, szombathelyi születésű Goldmann Gabriellára. Krisztina fölvette a kapcsolatot Gabriellával, és a személyes bécsi találkozás után most elkövetkezett a szombathelyi látogatás is. A Szemtől szemben-kiállítás időközben megjelent szép kiállítású katalógusában már olvasható is Goldmann Gabriella dióhéjban összefoglalt története. A Ködkárpitról pedig szintén elmondhatjuk, hogy szombathelyi kiadású kötet: a megyeszékhely önkormányzata jelentette meg 2001-ben, a Szombathelyi memoárok-sorozatban. A kötet utószavát Varga Judit jegyzi. Magáról a kötetről pedig Kiss Endre egyebek mellett azt írta, hogy „a kivételesen értékes szöveg azt a folyamatot írja le, amelynek során egy zsidó polgári család hosszú évek alatt, kiszámított lépések következtében, következetesen, bürokratikusan, személytelenül, az állam és a közigazgatás rendeleteivel fokról-fokra kijjebb szorul a társadalomból.” A végső kiszorítás: Auschwitz.

És mégis: „Olyan hirtelen jött az egész.” Goldmann Gabriellát és Varga Juditot Kelbert Krisztina kérdezi, és ahogy hallgatjuk őket, több ponton fölrémlik Kertész Imre Sorstalansága – még az életkor is stimmel: Gabriella és Judit körülbelül annyi idős volt, mint Köves Gyuri, amikor „munkára” indult Németországba. Egyikük Szombathelyről, másikuk Nagykanizsáról (Judit élete első három évét töltötte Szombathelyen, aztán a család Kanizsára költözött, de a kapcsolatok megmaradtak), a harmadik Budapestről. Számukra Auschwitz csak egy megálló volt, a név nem jelentett semmit; ártatlanok voltak, a szó minden értelmében.

„Apám azt mondta: 'Nekem nem történhet semmi bajom, én harcoltam az osztrák-magyar hadseregben.' Nem tartott sokáig a nagy optimizmus”, mondja Gabriella 1944. március 19-ét, a német megszállást – és az utána következőket fölidézve. Judit budapesti gimnazista volt 1944-ben: „Március 19-én bejöttek a németek, március 20-án hazaindultam, Kanizsára. Fogtam a bevásárlókönyvecskémet, kimentem a vonathoz. Már csendőrkordon volt volt a Déli-pályaudvaron. Fogdosták össze a zsidó lányokat. Átengedtek. Hazamentem a szüleimhez. Májusban vittek el minket a gettóba. Munkács után Kanizsa volt a második város, ahol a zsidókat gettóba zárták. Nekünk, gyerekeknek fogalmunk se volt, hogy voltaképpen mi történik. Kihúzott szuronnyal érkeztek a házunkhoz a csendőrök, a szüleim és a nagymamám mellé mi, gyerekek is odaálltunk. A letartóztatás után félóránk volt arra, hogy a legszükségesebb holmikat összeszedjük. Mi a legszükségesebb? A Batthyány utcán kísértek minket mint súlyos bűnözőket a zsinagógához.”

Dr. Puskás Tivadar polgármester köszönti a vendégeket. Jobbra a háttérben Czenki Zsuzsanna

Mit őriz utolsó képként az otthonról? Judit azt mondja: „Tavasz volt, nagyon szép tavasz volt. Virágoztak a fák.” Itt sűrűsödik meg először a levegő, Judit elhallgat. Gabriella veszi át a szót: „A szombathelyi gettó nem volt olyan elviselhetetlen. Majdnem két hónapot töltöttünk ott. Aztán mentünk ki a Mayer motorgyárhoz (Kelbert Krisztina: a mai Zanati útra), innen lehetett elindítani a deportálásokat. Nem bántuk, hogy bevagoníroztak minket, olyan borzalmas volt a motorgyárban. Örültünk, hogy megszabadultunk a csendőröktől. Azt mondták, munkára visznek minket. Nem kellett volna elhinni.” Judit visszatér közénk – és a '44-es szép kanizsai tavaszhoz: „Amikor elindultunk a gettóba, volt egy ösztönös megérzésem, hogy nem jövünk ide vissza többé. Kitéptem és zsebre dugtam egy csomó gyöngyvirágot, a kabáttal együtt Auschwitzban tűnt el.” (Hoffmann János a Ködkárpitban gyökértelenítésnek nevezi összefoglalásképpen mindazt, ami a holokauszthoz vezető években a magyar zsidósággal történt. És aztán tényleg úgy tűnt el minden, mint az a kitépett gyöngyvirág.)

Gabriella és Judit még sokáig mesél – kár, hogy a hátsó sorokból nem látni, csak hallani őket. Nem hitték volna, hogy egy ilyen személyes hangvételű, impozáns kiállítás valaha létrejöhet – hasonlót még a világban sehol sem láttak. Most már újra szívesen jönnek Szombathelyre.

 

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!