Minden mozog, a komp is - Tallár Ferenc Európa esélyeiről

Tallár Ferenc a szabadegyetem „migrációs”, vagyis korunk fontos problémáira reagáló kurzusára kapott meghívást, bár ahogy ő maga jelezte: a magyar társadalom nem újkeletű megosztottságában a szóhasználat is jelez bizonyos „hovatartozást”: politikai beállítódás kérdése, hogy migránsokról, vagy menekültekről, menedékkérőkről beszélünk. De ne szaladjunk ennyire előre, bár akárhol kezdjük, benne vagyunk a közepében.

Sümegi István filozófus azzal vezeti be az előadást a Megyeháza dísztermében, hogy majdnem 20 éve maga Tallár Ferenc szervezett konferenciasorozatot ...és az európai tradíció címmel: Az emberi jogok és..., Az individuum és..., A kereszténység és... (Nem is annyira zárójelben: a professzor tanított Szombathelyen is, most már sajnos csak vendégként találkozhatunk vele.)

OPTIMISTÁK. Tallár Ferenc úgy kommentálja a konferencia- és könyvsorozat említését, hogy „optimistább időszakot” éltünk akkor: „Biztosak voltunk benne, hogy az európai tradíció megőrzendő; és tudtuk, hogy mi az európai tradíció”. Annak a korszaknak „a magabiztossága mára alaposan megingott”. Olyannyira, hogy ma egyvalamiben lehetünk biztosak: „Alapvető, nagy történelmi változás időszakában vagyunk, és ez a változás az életünk minden dimenzióját érinti.” És egyvalamit biztosan nem tudunk: hogy mi lesz a világméretű gazdasági, társadalmi (stb.) változások, átrendeződések végkimenetele.

ÁTFOGÓ VÁLSÁG. Az viszont Tallár Ferenc meglátása szerint világosan látszik, hogy az Európai Unió „képtelen értelmes válaszokat adni a problémákra”, vagyis kimondható, hogy „az EU válsága átfogó”. És ez a válság nem magyarázható azzal a közhelyszerű megállapítással, hogy „az EU mindig válságokon át haladt előre”; annál nagyobb a baj. Az EU két alapvetése ma erősen vitatható: se szolidaritás, se értékközösség. Ami viszont van: a középpártok helyett a szélsőségesek előretörése, legalábbis porondra kerülése (világszerte, még az USA-ban is!), van ukrán válság, görög válság; mindenestül „felbomlóban az elmúlt 20-25 év konszenzusa”. A hagyományos pártok tétovának tűnnek.

AZ EU - AZ MI? Pedig most adódik igazán élesen a kérdés, hogy voltaképpen „mi is az Európai Unió”. Tallár Ferenc úgy látja, hogy működési szintjeit számba véve „meglehetősen homályos konglomerátumnak tűnik”. De miért van ez így? Hiba? (Ami kiküszöbölhető?) Vagy „ez volna a dolog lényege”?

HISZTÉRIKUS ORSZÁG. Csakhogy a professzor szerint ezeket tisztázó kérdéseket Magyarországon lehetetlen föltenni: „Egy hisztérikusan kettészakadt országban hisztérikus válaszok születnek.” Ami (vagyis az EU) az egyik oldalon az emberi jogok és a szabadság idealizált letéteményese, az a másik oldalon „a nemzeti szuverenitás árulója, a karvalytőke szekértolója” (stb.). A felek nem vitáznak, hanem folyamatosan a másik létezési jogát vonják kétségbe.

NE EZ A DAL. Tulajdonképpen ezek az indulatok lökdösik „komp-országot” (Ady Magyarország-metaforája) ide és oda. Tallár Ferenc sok év elteltével megint Cseh Tamást idézi: „...csak tíz év múlva ne ez a dal legyen...” Csak sajnos több száz éve ez van, és sorolja: kurucok és labancok, népiesek és urbánusok (stb.). A professzor szerint ideje volna belátni, hogy a kétféle mentalitás között nincs nagy különbség; főleg, hogy mindkettő kizárja a maga világából a másikat, nem hagy mérlegelést és átjárást.

ELKÉSÜNK. Tallár Ferenc a „komp-ország” metaforát egyrészt a „mi mindig mindenhonnan elkésünk” metaforájával egészíti ki, másrészt - az említett mechanizmusokból kilépve - tovább is gondolja ezeket a metaforákat. Nem feltétlenül úgy kell azt elképzelni, hogy az egyik parton vannak a „jók”, a másikon a „rosszak”, mert az „nézőpont kérdése”. Másrészt a „mindenhonnan elkésünk” kelet-európai frusztrációjába nem érdemes onnan beleállni, hogy „ha kicsit összeszedjük magunkat, majd utolérjük a fejlettebb - szerencsésebb - országokat”. Mert lehet, hogy nem ezen (a nekiduráláson) múlik.

CENTRUM, PERIFÉRIA. Tallár Ferenc ezen a ponton Arrighi gazdasági elméletére apellál: ezek szerint a centrum/periféria konstellációban Magyarország félperifériás régiónak számít: viszonylagos elmaradottsága feltétele a fejlett régiók fejlettségének.

KIZSÁKMÁNYOL ÍGY IS, ÚGY IS. Mit tehet egy félperifériának számító ország? Arrighi szerint vagy igyekszik elkerülni kirekesztését a világpiacról (liberalizált piac, beáramló külföldi tőke, részvállalás a munkamegosztásból), vagy „igyekszik elkerülni a kizsákmányolást”, és ezen az alapon hangoztatja az önálló fejlődés létjogosultságát. Ez viszont (kellő tőke híján) az állam túlnövekedésével, pont, hogy a saját lakosság erős kizsákmányolásával, plusz nacionalizmussal tartható fönn; addig, ameddig. 1989 után Magyarországot a kirekesztés elkerülésére való törekvés, most pedig a kizsákmányolás elkerülésére való törekvés jellemzi; a társadalom egyik fele az egyik út, a másik fele a másik út híve. (Lásd: kuruc - labanc, népies - urbánus stb., és megint elölről.) Vagyis Magyarországon mindig újratöltődik a „kettős társadalom”. (Állandóság a változásban.) És így érünk vissza a dialógusképtelenséghez és az Európához, az unióhoz való viszonyhoz.

IDEALISTA ÁLLÁSPONT. Mindeközben a modernitás szilárd struktúrái föllazulnak, ez pedig bonyolítja tovább az EU helyzetét is. A „likvid” (vagyis „folyékony”) modernitás a termelés totális földarabolását eredményezi („Párizsban tervezik, New Yorkban intézik a pénzügyeit, Mexikóban gyártják, Indiában szervizelik”), ez pedig a társadalmi beágyazottság, a territoriális állam gyengüléséhez vezet; a demokrácia viszont eredendően ez utóbbiban működik. Az EU most bizonyos szempontból olyan, mintha állam lenne, csakhogy végrehajtó hatalma nincs. Pedig az EU politikai uniója Tallár Ferenc szerint - ha nem az előítélet és az utálat, hanem a probléma felől közelítünk - előnyös volna Magyarországnak, bár tisztában van vele, hogy ez „idealista álláspont”.

Most „minden mozog”. Hogy tíz év múlva mi lesz a dal, nem tudni. (Amikor Anton Pavlovics Csehov hősei egy szebb világról álmodoznak, két-háromszáz évre néznek előre.)