A szélmalomharc szülőatyja mosolyog

„Nem vagyok színésznő”, köszöni meg Heller Ágnes már-már szabadkozva – virággal a kezében – az elismerő tapsot az Őszi Zsidó Szabadegyetemen nagy érdeklődéstől kísért előadása végén. A filozófiaprofesszor témája a Szombathelyi Zsidó Hitközség Bernstein Kulturális Központjának nagytermében ezúttal az antiszemitizmus a maga történetiségében, beleértve az előzményeit is. Még a táskáját sem veszi le a válláról, úgy osztja meg – a tőle megszokott, pontosan fogalmazó, szenvedélyes átéltséggel – a tudást; legalábbis ami ebből a beláthatatlan, inkább csak sejthető tágasságból és mélységből egy szűk órába belefér. Az este összefoglaló következtetése szerint semmi nem mutat arra, hogy a „zsidókérdés” valaha is megszűnne. (Heller Ágnes 2004-ben írta meg A „zsidókérdés” megoldhatatlansága című könyvét.) Az első számú ok a professzor szerint az örökös, a zsidóságot minden körülmények között jellemző kisebbségi lét, amely predesztinál az ellenség- és bűnbakszerep betöltésére. Hogy a vallási alapú antijudaizmus hogyan, mikor fordult át szociális, illetve etnikai (rasszista) antiszemitizmusba? Heller Ágnes ezen a ponton a 15-16. századi Hispániába, Portugáliába tér vissza, ahol a zsidó szülőktől származó, áttért újkeresztényeket is üldözték; papírokkal kellett igazolniuk, hogy anyjuk-apjuk keresztény. Ezek szerint itt tapinthatók ki elsőként a fajelmélet jellegzetességei. Heller Ágnes azzal a kevéssé ismert ténnyel (legalábbis feltételezéssel) lepi meg a közönséget, hogy a Don Quijote halhatatlan szerzője, Cervantes szintén újkeresztény volt (származása „tisztaságát” megvásárolt dokumentumokkal sikerült igazolnia). A professzor asszony ebből a meghasadt, kettős identitásból, „véletlen személyiségből” vezeti le például az író máig eleven humorát, amelynek éltetője a distancia: a regényt se ő írta, hanem „valaki más”. Sőt: ezek szerint a humanizmus emberközpontúsága szintén innen ered. Hiszen ha se keresztény, se zsidó; akkor mi? Ember, mindenekelőtt. Az újkeresztények az első modern emberek. A szélmalomharc örök.

Európában a nemzetek, nemzetállamok 19-20. századi kialakulása vezetett el az antiszemitizmushoz: ha korábban az volt az alapkérdés, hogy zsidó vagy keresztény (ebben a kontextusban antijudaizmusról beszélhetünk), akkor ebben az időszakban már inkább a zsidó/német, zsidó/lengyel, zsidó/magyar (stb.) etnikai alapú választási kényszere határozta meg a gondolkodást. Az „és” helyett a „vagy-vagy”. Az emancipáció – amely egyenrangú, választójoggal rendelkező honpolgárrá tette a zsidókat – viszont megszülte a szociális alapú antiszemitizmust. Főleg, hogy Heller Ágnes szerint a 19. századi zsidó asszimiláció Magyarországon mindig „fölfelé” irányult, megszülte a parvenü-jelenséget. (Amely persze más koordináta-rendszerben, máshol is érvényes.) Pedig a politikai antiszemitizmust bevezető Horthy-kor átlagzsidója szegényebb, mint az átlagmagyar. A holokausztról ezúttal Heller Ágnes ezúttal csak annyit mond, hogy az antiszemitizmusból nem következik: az antiszemitizmus föltétele, de nem magyarázója Auschwitznak.

Ez az a történet, amelyet befejezni nem lehet, csak abbahagyni. Márkus Sándor, a Szombathelyi Zsidó Hitközség elnöke azzal köszön el Heller Ágnestől, hogy reméli: hamarosan viszontláthatjuk Szombathelyen.