Úti találkozások a mediterrániumban

S aztán egyszer, kétszer, háromszor rábukkanhatunk olyan zseni elődök nyomára, akik persze bárhol a világon hatással lehetnek (s vannak is) ránk. Még ha nem is ugyanabban az évszakban bolyongtak errefelé, mint mi. Hanem történetesen télen. Az egyikük cidrizett. Főleg akkor kapott hideglelést, amikor három orvos is váltig állította, hogy reménytelen esetről van szó (tüdőbaj), közel a halál kapuja. De bökjük ki végre, a csodaember (akit amúgy valóban csodagyerekként tartottak anno számon): Chopin (1810-1849). 1838. november 8-án – te jó ég, 175 esztendővel ezelőtt! – érkezett Palma de Mallorcára galambocskájával, George Sand – lányneve: Aurore Dupin – írónővel.

A szigetről Egy tél Mallorcán című könyvében így ír Sand: „Ez a legszebb hely, ahol valaha is éltem.” Három hónap nem nagy „tétel”, ráadásul gyakran eleredtek az ég csatornái; nyolc nap meg aztán tényleg nyúlfarknyi, de bízvást állíthatjuk: nem jelent különösebb erőfeszítést azonosulni e vélekedésével. Abszurd helyzet persze, hogy végül majdnem úgy menekültek el, mert kivételesen hideg volt, ráadásul a helybeliek nem rejtették véka alá, hogy nincs ínyükre Sand férfias viselkedése (az emancipáció egyik élharcosa volt) meg a bagózása sem.

Palma, Mallorca fővárosa, háttérben a Katedrális (Fotó: Szenkovits Péter)

A valldemossai kolostor ráadásul annyira nyirkos volt, hogy valósággal Chopin csontjáig hatolt. Hát: iszkiri! Alkotásra azért futotta az ott-lét idején is. Mallorcai leghíresebb műve: a Desz-dúr prelűd, avagy amiként Sand elnevezte: az Esőcsepp.Joan Miró katalán képzőművész-óriás harminchét esztendőt töltött itt; 1983-ban halt meg, kilencvenéves korában. Erősen érződik ma is a jelenléte (múzeum, szoborpark, alapítvány); nem mellékesen szinte mindenét Palmára (Mallorca fővárosára) hagyta.

Legendás e kijelentése: „Én nem találok ki semmit, én mindenre rátalálok”.

Harminckilenc évig élt Mallorcán Robert Graves (1895-1985), angol költő, író. Alkotó-, egyben lakóháza – a sziget egyik „csúcshelye” – ma mindenki előtt nyitott. A lélegzet meg-megakad. Valami olyan óriási értéke az emberiségnek Graves, amit halandó nem igazán tud fölmérni. Legfeljebb valamicskét sejthetünk meg belőle, miközben a konyháját, a tányérjait, a fűszereit, az írógépét, a könyvtárát, a „frissen” vasalt ingeit (43-asat viselt), a kerékpárját vizitáljuk. Járt nála a mi Devecseri Gáborunk (költő, író, műfordító, klasszika-filológus – 1917-1971; Homérosz-fordításért kapott Kossuth-díjat, megzenésített Állatkerti útmutatóját alighanem mindenki ismeri, szereti).

Találkozásuk első napján alaposan összevesztek; évekre szóló barátság szövődött közöttük. Más műfaj: Agatha Christie (1891-1976). Utólag esik le a tantusz, hogy itt játszódik az egyik Poirot-regény, A Pollensa-öböl (forrás: Novák Barna Mallorca – Magyar Szemmel sorozat, 2004). A krimiírás fejedelemasszonya 1929-ben időzött errefelé. Az édes-drága jó Poirot épp egy minapi tévés epizódban hordott le egy figyelmetlen hordárt, valahogy így: „maga nem méltóképpen gyakorolja a hivatását”. Hát, előfordul ez a földkerekség bármelyik szögletében.