Állati szeretet: csináljuk utánuk!

A teknőc duó úgy érkezett hozzánk, mint két, aprócska pénzérme. A mini méretű dobozban ficánkoltak, amennyire csak tudtak. Az állatkereskedésből hazaérve az akváriumba hamar víz került, és a kövek, valamint a sziget elhelyezése után már csobbanhattak is új életterükbe a virgonc páncélosok. Otthonná vált számukra a picinyke terület. A tél közeledtével vízmelegítőt is beszereztünk, amelyet nagy elégedettséggel rajzottak körbe. Szárított hal és hangyatojás: ez a kettő csemege volt a kedvencük, de a kukacokat is szerették. Mi már kevésbé. Hála szeretettel teli és persze hangyatojással gazdagon megszórt gondoskodásunknak, a vörösfülűek hamar tenyérnyi nagyságúra nyúltak. Őket még teljességükben láttam, és meg is jegyeztem minden egyes vonásukat, kezdve pipacspiros füleikkel, körmös lábaikon át, zárva páncéljuk mintázatával. Bár azt mondják, a teknősök nem igazán okosak, ők mégis hallgattak rám, és érezhetően szerettek. Ha megláttak, kidugták a fejüket a vízből, és csukott szemmel engedték, hogy simogassam őket.

De hogy ne untassam a kedves olvasókat Pötyi és Charlie viselt dolgaival, ugrok pár évet az időben. 2002-ben bekerültem három hónapra a kórházba, Budapesten. Ez volt az első alkalom, hogy érkezésük óta távol maradtam otthonról. A két teknősbéka teljes letargiába zuhant. Alig ettek, nem nyüzsögtek a vízmelegítő körül. Vegetáltak.

Amikor hazaértem, az akvárium vize hullámzó tengerré vált. Tininindzsákat megszégyenítő sebességgel lubickoltak. Örömtáncot jártak. Értem. Nekem. Miattam.

A kutyák, macskák vagy éppen lovak szeretetéről pedig milliónyi szív zeng ódát, halk dobbanással. Ők „csak” állatok. Mégis a legjobb az lenne, ha mi, emberek is lennénk ennyire „állatok” az odaadásban, a hűségben, az őszinteségben – és persze a szeretetben.