Még nem késő visszakapaszkodni

Nem futni, szaladni, félrelökve mindent és mindenkit, az utolsó fokhagymás tejfölös-sajtos lángos után kapva. Na jó, nem szeretnék igazságtalan lenni, az is előfordulhat, hogy a forralt boros kancsó után többen nyúlnak. De a kürtőskalácsért rajongók kedvét sem kívánom elvenni. Ám az tény, hogy az adventnek nem erről kellene szólnia!

Sokan vélik úgy, hogy ez a várakozás időszaka, a halkan érkező, lobbanó szeretetláng tűzzé duzzadásának folyamata. Én úgy gondolom, az advent maga a cél.

A karácsony csak akkor válhat igazi ünneppé, csak akkor koronázhatja meg feldíszített lelkünket, ha megéltük az út minden egyes percét. Ha emlékszünk a stációkra, bukkanókra, gödrökre. Ha őrzi talpunk a repedések élét, ha nem felejtjük a nagy jelentőséggel bíró kereszteződéseket és az azokhoz társuló döntéseket.

Mikor torpantunk meg utoljára? Mikor időztünk el valami jelentéktelennek tűnő dolgon, ami mégis elvarázsolt minket? Mikor vágytunk elementáris erővel a bejgli, puncs édességénél tartósabb lélekízre? Régen? Mikor tolakodtunk a szeretet nevében a boltban azért, hogy markunkba zárjuk az éppen akciós „kihagyhatatlan ajánlatot”? Mikor panaszkodtunk dohogva a lángosért várakozók sorában állva a téren? Mostanában? Általánosítás helyett ezek csak egyszerű kérdések. Ha pedig kíméletlen őszinteséggel adjuk meg a feleleteket, akkor meglátjuk, mennyire sodródtunk le az útról.

Még nem késő visszakapaszkodni, még nem késő végigjárni. Ha az advent üzenetét nemcsak meghalljuk, de meg is értjük, akkor a karácsony valódi ünneppé léphet elő szívünkben: túl a hatlaposhegyeken és ajándékfergetegeken. A momentumok csak így avanzsálhatnak felejthetetlen mementókká!