A torokszorító örömtől egészen a csodáig

Öröm és boldogság volt az elmúlt több mint 20 évem totális felfordulása után. Az elkeseredett „éneztnembíromtovább” és a boldogságtól, szerelemtől – mert szerelem ez – torkot, valamint gyomrot összeszorító öröm hihetetlen keveredése. Ez a kettő teljesen ellentétes érzelem együttes jelenléte rengeteg humor forrása és tanulság is egyben. Erről szól a mi történetünk.

A szülésemről azt szoktam mondani, hogy amolyan „kettő az egyben” szülés volt. Vajúdtam annak minden vele járó fájdalmával együtt, no meg nem kevés oxitocinnal másfél napot, de nem... császár lett a vége. Egyik barátnőmtől hallottam, hogy a baba életének első óráját, amikor az édesanyjával és/vagy az édesapjával találkozik, aranyórának hívják. Én a lábával kerültem közelebbi viszonyba az aranyóra alatt, mikor elvitték mellettem a kis vörös sivalkodót. Apukája bezzeg megkapta egy egész pucér mellkasnyi összebújásra, és a baba rögtön el is hallgatott nála. Persze. Ennyit a férfi-női egyenjogúságról: Anya küzd, Apa meg learatja a babérokat. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy ha Apa akkor nem lett volna ott velem, szerintem még most is a szülőszobán lennék… Érdekes, hogy egy baba már a születésével rámutathat egy kapcsolat erejére és bizalmára. Már akkor tanított. Amikor kitoltak a műtőből, és rárakták a mellemre, egyből szopizni kezdett – ez is hihetetlen volt számomra, honnan tudja? Persze, ösztön. Életösztön. De ezt így ennyire egyértelműen és tisztán még soha nem láttam, pedig valójában nagyon egyszerű: élni akart, és ehhez anyatejre volt szüksége. Sőt ezzel az első ösztönös szopizással gyakorlatilag beindította a további folyamatos anyatej-termelődést is. Mondhatni előrelátó is volt egyben. A kis bölcs. Ismerkedésem a „kis bölccsel” a szülészeti osztályon kezdődött. Erről pedig legközelebb mesélek.