Egy falatnyi szívkalács

Amikor először toppantam be pöttömként a sodrófák, fakanalak és lábosok világába, még nem igazán értettem, hogy pontosan mi történik. A tojás a rekeszében várta a sorsát, míg a vaj, a tej a hűtőben vacogott. A cukros- és liszteszsák fehér felhőket eregetett, s élveztem a szemöldökömre rárakódott dérréteget. Hirtelen az aprócska kislányból éltes asszony lett. Aztán perdültem egyet és visszatáncolva gyermeki létembe szaladtam a saját kis deszkámhoz, hogy osztozhassam az alkotás örömében. Azt azonban nagyon nehezen értettem meg, hogy ezekből a látszólag merőben különböző hozzávalókból hogyan lesz végül az ünnepi asztalt megkoronázó kalács.

Mikroszkóptekintettel elemezgettem az egyes mozdulatokat, ahogy a mamám szétmorzsolta ujjai között a vajat, ahogy egyesítette a száraz alkotórészeket, s ahogy végül a tej, élesztő hatására összeállt a massza. Persze csak ezután jött a java: a pofozgatás. Nagyot nevettem, ahogy az erőlködéstől kipirosodott nagyim egy-egy jobb- és balhoroggal térítette jobb belátásra a végül határozottan kalácsformát öltő tésztát.

Az alázatos, türelmes, céltudatos munka azonban meghozta gyümölcsét. A sütőben pironkodó húsvéti kalács magában hordozta mindazt, amitől egyedivé, megismételhetetlenné vált. Nemcsak a profizmust, a tudást, hanem mamám szeretetét is, amely fűszerként édesítette meg minden egyes morzsáját.

Ma már tudom: kicsit az élet is ilyen. Kapunk a sorstól talizmánokat, amelyekkel sáfárkodhatunk. Aztán jönnek a bal- meg jobbegyenesek, amelyek sokszor bucira vernek minket. De közben tanulunk: elfogadást, szeretetet, türelmet, alázatot és megbocsátást.

Végül ahogy a hozzávalók egységet alkotnak a kalácsban, úgy kovácsolódnak acélerősségű pajzzsá az életünk kenyerét alkotó értékmorzsák.