Nem minden móka és kacagás, avagy tápszerrel az élet...

Törpike egyik napról a másikra nyűgös lett. Nappal egyáltalán nem aludt, cserébe viszont állandóan, tehát órákig és szinte egész nap szopizni akart. Az ici-pici szünet után pedig ordítás következett. Minden esetben. Azt hittem, megbolondulok. Egyik alkalommal zokogva jöttem ki a hálószobából, hogy ez elviselhetetlen. Hogy valaki egész nap az emberen lógjon, szó szerint. És közben Törpikét is sajnáltam, mert nem a saját szórakoztatására sírt. Valami nem volt rendben. Az volt a szerencsém, hogy az éjszakáink nagyjából továbbra is nyugalmasak voltak. Na és akkor jöttek a találgatások: növekedési ugrása van, jön a foga, fáj a hasa, és a legkézenfekvőbb, hogy éhes. Valamiért sokáig nem akartam elfogadni, hogy négy hónap szoptatás után tápszert kelljen adnom neki a szoptatás mellett. Mumusnak gondoltam a tápszert: mesterséges, szintetikus, majdhogynem méreg. De a babámnak a súlynövekedése is drámaian lelassult, olyannyira, hogy már vizeletvizsgálatra is szükség volt. Miután kiderült, hogy a babával minden oké, kénytelen voltam magamra gyanakodni. Bizonyíték kellett. Ezért az egyik szopizás után megpróbáltam tejet lefejni, de szinte semmi nem jött. Beadtam a derekam. Jöjjön az a tápszer, ha segít rajtunk. Drága barátnéim megint nyugtatgattak: nyugi, a tápszer csak vitaminokkal dúsított, nem lesz tőle „Michelin-baba”. Ugyanis ez volt a másik félelmem; hogy felpuffad, felfújódik, már-már szétdurran majd az én kis arányos testű, édes babám. Nem kíméltem se a családom, se a barátaim. Bőszen küldözgettem az előtte-utána képeket, és követeltem, hogy mondják meg: szerintük is fel van puffadva a gyerek hasa? De szerencsémre a környezetemben élők normálisak voltak: egytől egyig állították, hogy ez a gyerek rendben van. Így hát fogtam a tápszert, és hátradőltem. Most már a bébivel együtt élveztük a „telepocak” minden előnyét. Megint boldogság lett és béke.