Sírásról – nevetésről

Na persze sírása válogatja, ráadásul egy idő után az ember lánya megtanul különbséget tenni a valódi probléma és a „nemolyanrosszcsakunatkozom”, illetve a „hiányzolvegyélfelszeretlek” tartalmú érzelmi kirohanások között. Vannak az épphogy feltörő, a következő percben már el is múló síráskitörések, és vannak a minden résztvevőt kimerítő, fél vagy akár egy órán át tartó sírások. Szerencsére ez utóbbi azért ritka. Az élet furcsa igazságtalanságai közé tartozik, hogy a babák sírni az elejétől kezdve tudnak, mosolyokat viszont csak hónapok múlva kapunk. Érthető ez, hiszen a sírás egy csecsemő esetében akár az életben maradás feltétele is lehet, míg a mosoly anya és apa első ajándéka a babától, amelyet majd tovább fokoz a nevetés, amitől az ember tényleg úgy érzi, nemcsak a babája, de az egész világ nevet.

Nyugodt baba volt

Nekem ebben is szerencsém volt. Kislányom az elejétől kezdve nyugodt baba volt. Két olyan sírásra emlékszem, amikor a tehetetlenségtől én is sírásban törtem ki: az egyik az ominózus éhezős időszakban volt, a másik, amikor magamról és a szoptatásról teljesen megfeledkezve egy hatalmas tányér töltött káposztát ettem. Meg is lett a következménye, hiszen ezt kapta az akkor még csak anyatejen élő babám is, csak ő éppen nem tudta megemészteni...

Így jelez

Meggyőződésem, hogy egy pár hónapos kisbaba soha nem azért sír, hogy manipuláljon vagy idegesítsen. Az később jön. Egy csecsemő sírásának egyszerű, kézenfekvő okai vannak: éhes, szomjas, fájdalma van, fáradt, tele a pelus, melege van, fázik. A kezdeti időszakban szinte biztosak lehetünk benne, hogy ezek között kell keresnünk az okot. Kicsi lányom a sírásával tanított meg erre is, úgy, hogy amikor rázendített, és hosszú percekig nem tudtam megnyugtatni, tehetetlen dühömben betettem az üvöltő gyereket a kiságyba, és kimentem az udvarra kikiabálni a mérgemet. Hallottam, hogy sír, de percekig még kinn álltam, mert úgy éreztem, direkt csinálja, és ezért haragudtam rá. Aztán jött a felismerés: amikor visszamentem, és dühösen nekiszegeztem a kérdést (Miért csinálod ezt?), olyan mosoly öntötte el könnyáztatta kis arcát csak azért, mert meglátott, hogy azonnal felkaptam, és csak szorítottam magamhoz. Akkor értettem meg, hogy ő tényleg csak így tud szólni, ha baj van. Nem kiszúrásból csinálja. Neki akkor tényleg rossz. És ha nem is tudunk hirtelen segíteni, csak arra kér, hogy most szoríts magadhoz, mert nem tudom, mi ez, de ha átölelsz, elviselem. Soha többé nem hagytam sírni. Cserébe reggelente olyan mosolyokat kaptam, amelyek kárpótoltak minden sírásért, fáradtságért és lemondásért. Mindenért. Az egész világot megkaptam ezekkel a mosolyokkal.