Árad(hatna) a tudás, a kultúra

Különösen így van ez, ha olyan kedves településen fordulok meg, ahol korábban sok kellemes időt töltöttem, mint például Somogyország fővárosa. Legutóbb például felvidító látványosságként éltem meg a helyijáratos autóbuszokat, amelyeknek oldalára helyi nagyságok, költők, lokálpatrióták, nagynevű orvosok portréit festették. Először mosolyogtam az ötleten, aztán rájöttem, nem is olyan rossz a gondolat. Nem biztos, hogy így képzelték el a halhatatlanságot, de ha az angol királynőnek nem derogál, hogy a sok hányattatásnak kitett bankjegyeken az ő portréja virít, akkor talán ezek a nagyságok is kibírnak egy kis esőt meg kipufogógázt. De így legalább ott vannak mindig szem előtt, a buszra váró unatkozók esetleg megjegyzik az arcukat, hogy mikor éltek, talán még azt is pár sorban, hogy miért kell felnézni rájuk. Mindig szerettem az ilyen burkolt, becsempészett ismeretterjesztéseket. Magától ugyanis senki nem néz utána, hogy mikor élt ez vagy az a zeneszerző, vagy hogy melyik verset ki írta. Legfeljebb akkor, ha valami eset kapcsán éppen reflektorfénybe kerül az illető személye. Aztán egy ilyen kihasználatlan felület, mint a busz oldala, pont jó erre a célra. Mennyi ilyen lehetőség volna, amikre azonban inkább a portékájukat reklámozók szoktak felfigyelni. Tömegközlekedés, aluljárók oldala, orvosi várótermek unalmasan csupasz falai. Milyen sokat lehetne ezekről tanulni! Fel lehetne írni híres verseket, történelmi évszámokat, felfedezők neveit, kifüggeszteni festmények reprodukcióit. Az unatkozó bambulás felérne egy szabadegyetemmel. Csak egy a baj: mecénást nehéz lenne találni hozzá. Aligha akadna olyan befektető, aki a hétköznapi járókelők pallérozását a gyors pénzbeli megtérülés esélye nélkül szívügyének tekintené.