Anyák napi vallomás

18 esztendővel ezelőtti az a sajnos lassan a felejtés homályába vesző kép, amit róla őrzök. Vajon, ha most megnyílnának a szemeim, ráismernék az arcára? Igen. Mindennél biztosabban érzem, hogy abban a másodpercben, ahogy megpillantanám kedvesen csillogó barna szemeit, a homlokán ékként díszelgő anyajegyet, az évek rajzolta nevetőráncokat és mosolyának bölcs, mindent tudó ragyogását, tudnám: ő az édesanyám. Tudnám, mert a szívem, a lelkem azonnal elárulná a titkot. Megsúgná a lényeget: eltelhet akárhány évtized, a kötelék mit sem változik.

Ha újra láthatnám anyut, akkor valószínűleg belevesznék a részletekbe, mamát idéző arcjegyeibe, az esztendők kimunkálta kézbütykökbe, a munka terhe alatt duzzadó ízületekbe, a vékony, mégis stramm karokba, amik tízkilós táskákat emelgetnek, a naponta kilométereket lejáró lábakba, amik fáradtságot nem ismernek. És a kisugárzásába, ami elárulja, milyen évek állnak mögötte, ami megsúgja a szemeknek, hogy a bölcsesség nem tanulható, kizárólag tapasztalat útján szerezhető. Édesanyám a világra hozott, felnevelt, s a legnagyobb támaszommá, a legjobb barátnőmmé vált. Amikor esténként egy könyvvel a kezében megpihen, olykor elfog a szomorúság, mert az oly sok mindent megélt asszony annyira megérdemelne egy unokát: egy cserfes, minden lében kanál kislányt vagy kisfiút, akit nem adhatok meg. Egyet tehetek: hálát adok érte, hogy ő példamutatásával, fogyhatatlan erejével az én édesanyám!