Amikor a gyerek járni tanul

. Különösen nagy örömét leli a házi kedvenceken – a három cicán és a kutyán – történő rajtaütésben, illetve önnön tükörbéli arcképében. Mindezek létezését hangos nevetéssel konstatálja. Sokat sétálgatunk így egymás kezét fogva. Gyakran eszembe jut a párhuzam, amit az öregkor és kisdedkor között lehet vonni… Amikor a „mégnemképes” és a „márnemképes” állapot hasonlóságaiban összeér. A türelem mindkét életszakaszban nélkülözhetetlen, ahogyan az önzetlen szeretet is. Emlékszem, régen nem értettem, hogy kisgyerekes barátnéim hogyan tudnak órákon át csak a gyerekeikről beszélni. Hogy mi olyan izgalmas abban, hogy elkezd enni, hogy felül, feláll, megszólal… Aztán rájöttem, hogy ez a legérdekesebb dolgok egyike a világon. Látni, ahogyan élni tanul egy kis ember. A bizonytalanságát, a félelmet a szemében az ismeretlentől, az örömet egy ismerős arc látványától, a sírást az érthetetlen fájdalomtól és az önfeledt kacagást, amikor apa bohóckodik. Minden egyszerű és őszinte. És mindehhez kell egy anya vagy egy apa, valaki, aki szinte állandóan jelen van. Akin keresztül érzékeli a világot és aki visszaigazolja őt. Akin látni, hogy nincs baj, akkor se, ha ijesztő valami. Ő „a stabil háló”: nem hagyja kiesni a biztonságos zónából semmilyen körülmények között. Na, ebben a „hálólétben” lehet nagyon elfáradni. Minden gyönyörűségével együtt nehéz időszak ez… Bár: biztos, hogy csak egy időszak? Nem anya és apa fogja egy gyerek egész életében azt a bizonyos hálót nyújtani? Bele lehet ebbe a szerepbe szokni? Meg lehet tanulni? Vagy valóban, ahogy anyukám mondta, elég a szeretet és akkor nagy baj nem lehet? Hinni akarom, hogy így van. Hinni akarom azt is: ha már feltettem a kérdést, talán nem haladok rossz úton.