Szemben a Nap

November elsején és másodikán rendszerint fehér paplan borította a temetőt. Gyerekként boldog volt, fogalmatlanul arról, milyen valakit elveszíteni. Mindenki körülötte volt, aki számít, és nem ismerte a nagypapát, aki a földben nyugodott. Szép volt a temető, mint egy hatalmas torta egy sokéves bácsi születésnapján, hosszan figyelte, ahogy a mécses a síron megolvasztja maga körül a havat. Tíz év múlva ide temették a nagymamát, húsz év múlva az apja sírkövén görnyedt egy másik temetőben. Amikor harminc év múlva a szerelme is elment, egy harmadik sírkertben állt, és üveges tekintetével csak egy volt a tömegben. Ma pedig mindentől távol, idegen temetőben facsar könnyet a veszteség kínja, amíg bírja, és kiveri szemét a napsütés.