Hatvan évvel ezelőtt esküdött örök hűséget egymásnak a váti házaspár

1961. december 23-án volt az esküvőjük, és ma is szívesen megölelik egymást, azt mondják: „ez tart minket életben”. Vera néni (79) a megértésről, megbékélésről, hitről beszél, Laci bácsi (86) summázza: olyan nincs, hogy egy páron belül ne lenne összezördülés, csak haraggal nem szabad lefeküdni, és értékelni kell mindent, ami van, mert „a kettőnk négy keze által raktuk össze”. 1968-ban negyvenezer forintért vették ezt a házat, akkor csak szoba-konyha-előszoba volt, és nem is volt befejezve, az évek során bővítették, építettek hozzá fürdőt, spájzot, konyhát, a régi konyhából szoba lett. A ház így sem túl nagy, de elfér benne az egész família, minden szent­este itt van mindenki, kihúzzák az asztalt, és szorosan körbeülik, szeretik egymás társaságát. 

– Ezért élünk, a családért. Egy kis csekélységgel ajándékozzuk csak meg egymást, mert nem ez a lényeg. Ha szeretet van, minden van – halljuk Vera nénitől. – Meg kell tudni bocsátani a másiknak. Mi is elválhattunk volna, voltak nézeteltéréseink, de kisebb súlyúnak ítéltük meg, mintsem végleg összevesztünk volna rajta. 

Az idős pár a hatvan év alatt sosem húzta le a jegygyűrűt, mutatják a kezüket, hogy most meg már le sem tudnák húzni. Az is fontos, hogy a házasságkötést hosszú udvarlás előzte meg, mert „idő kell a kibontakozáshoz”. 

– Szpartakiád volt Váton, este az ávósok muzsikáltak, a falubeliek táncoltak. Verát nem engedték táncolni a szülei, még csak 16 éves volt. Nekem nagyon megtetszett, gondoltam, felkérem – idézi fel Laci bácsi. – Aztán sokat kísérgettem, meglestem, mikor vitte a csarnokba a tejet, és melléje szegődtem. A szülők sokáig nem tudták. De egyszer, amikor ónos eső esett, megláttam a kocsmából, hogy ott megy, kimentem hozzá, hogy elkísérjem, mentünk-mentünk, aztán hátranéztünk, és szembetaláltuk magunkat a leendő anyósékkal. Utána hetente egyszer látogattam meg aztán Verát háznál. Ez másfél évig így volt, mert Ajkára kerültem dolgozni. Miután augusztusban Vera 18 éves lett, decemberben megesküdtünk. 

Vera néni előveszi Törőcsik Mari fiatalkori képét, kiderül, hogy ez egy képeslap 1959-ből. Azóta őrzi, pedig nem egy vallomás, Laci bácsi csak annyit írt, hogy „üdvözletemet küldöm és sokat gondolok rátok Ajkáról”. De a bélyeg alatt ott volt a titkos üzenet: „Szerdán érkezem, szervusz”. Vera néni ma is elmosolyodik ezen a turpisságon, muszáj volt elrejteni a randi ígéretét, mert a szülők ellenőrizték a dolgokat. Ezzel együtt az is igaz, hogy a lányok fel is voltak készítve az életre, az anyjuk mellett jól megtanultak főzni, ellátni a tennivalókat. 

– Teljességgel „a magam asszonya” voltam, mindent meg tudtam oldani, pedig akkor még nem volt gépesített háztartás, kézzel mostunk, fazékban főztük ki a pelenkákat. Laci biciklivel járt dolgozni, meleg étellel vártam, kimentem elé az utcaajtóba. Asztalos volt, én meg három gyerek mellett 29 évet dolgoztam gyárban, négy műszakban – eleveníti fel Vera néni. – De a kapcsolatot komolyan vettük. Mindig segítettük egymást, kitartottunk jóban-rosszban. Mi értékeljük, amit együtt alkottunk. Fotóalbumot nézegetünk, minden gyerek, unoka benne van. Laci bácsiék ötvenedik házassági évfordulójukat is szépen megünnepelték, ahogy most a hatvanadiknak is megadták a módját – hálaadó szentmisével, közös ebéddel. Arra is kíváncsiak voltunk, hogyan nyilvánul meg köztük a szeretet manapság a hétköznapokban. Vera néninek az jut először eszébe, hogy „megkötjük egymás cipőfűzőjét”. 

Laci bácsinak „kivan a forgója”, nehéz a lehajlás, ezért reggelenként a felesége még a zoknit is felhúzza a lábára. Vera néni a férje haját is megmossa. Laci bácsi is képes rá, de amint mondja, „jobb, ha ő mossa”. Ezt az egyensúlyi helyzet megőrzésével is indokolni lehet, mert közben támaszkodni kell, de az igazság az, hogy szereti is. Ez bizony kényeztetés, törődés, gondoskodás. Vera néni közbeszúrja: „Ja, hát egy kicsit megsimogatom.” Laci bácsi alig várja, hogy sorolhassa a saját szeretetgesztusait: – Ha éjszaka alvás közben a feleségem fordul, és észreveszem, hogy nincs rendesen betakarva a háta, betakarom, nehogy megfázzon. Minden reggel kannákban hordom be a tüzelőt, hogy neki ne kelljen cipekedni, mert fáj a lába. Pedig az enyém is fáj, látja, bottal járok. 

Vera néni reggel befűt, kimegy a tyúkokhoz, mire bejön a Vas Népével – mindig is járatták –, Laci bácsi kikészíti a csészéket. A felesége lefőzi a kávét, együtt reggeliznek, újságot olvasnak, rejtvényt fejtenek, utána indul a nap. Nagy kertjük van, még mindig művelik, azt mondják, ezért is nem érnek rá torzsalkodni. Ha nincs munka, tévéznek, két külön szobában, mert más műsorokat szeretnek, ki-ki a magáét nézi, ezen sincs mit veszekedni. 

Laci bácsi gavallérosan azt mondja: „Ha még egyszer nősülnék, akkor is őt venném el!” Vera néni kacag: „Ha hozzád mennék!” Évődnek nevetve. Ez is hozzátartozik.